Déry Tibor: Szép elmélet fonákja (Déry Archívum 15. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2002)

1953

reinknek legbiztosabb zálogára, a párt egységére, a párt és a nép egységére. Mint most mindenütt, úgy a magunk területén is, az irodalomban számtalan kérdés vár megoldásra. Az elkövetkezendő hónapok dolga lesz, hogy ezeket tisztázza. A sok elintéznivaló közül mindössze egy központi kérdésre szeretném a figyelmet felhívni, egy központi kérdésre, amely uszályában hordja a legtöbb fontos kérdésünket, s ez: a valóság és a valóság írói megformálásának kérdése. Ha ezt jól megoldjuk, akkor meg tudunk felelni egy sor más problémára is, a pártábrázolás kérdésére, a forradalmi romantika, a sematizmus, a típus kérdésére stb. Mondanom sem kell, hogy a szocialista realizmus alapján állok, s erről az alapról elindulva gondolkodom a megoldáson. De meg kell említenem, hogy már most megmutatkoznak annak a veszélynek jelei, amelyet megmerevedésnek neveztem. Utalok elsősorban néhány olyan felszólalásra, amely a múlt heti Erdei-féle klubestén hangzott el, szerencsére nem nagy számban. Az elvtársak ritkán hallhatták tőlem ebben a teremben vagy másutt egyéni sérelmek felhánytorgatását, vagy akár csak panaszokat is. Most is csak a személyes tapasztalat hitelessége miatt hozom fel példának a magam esetét, példának arra, hogy némelyek máris milyen buzgalommal látnak neki a problémák elkenésének. Felszólalásomnak egyik témája Fekete Sándor elvtárs kritikája volt Szeberényi Lehel regényéről. Azt hiszem, a regény is, a kritika is közismert. Én abban a felszólalásban kifogásoltam, hogy a kritikus kizárólag az írót teszi felelőssé azért, hogy ebben a fél évvel ezelőtt megjelent regényében nem ábrázolja a munkásság életének nehézségeit. Kizárólag az írót - mondom —, mintha az irodalompolitika nem tette volna gyakorlatilag legalábbis nagyon nehézzé a hűséges művészi ábrázolást. A felszólalók java része egyetértett velem, de közülük ketten is azonnal megragadták az alkalmat, hogy különböző jellegű előcsatározások után megállapítsák - vajon mit? -, hogy az én tavaly írt Útirajzaim, noha megvan az az érdemük, hogy észrevettem bizonyos hibákat, egészében véve mégis rosszak, mert hibás a szemlélet, amely ezeket a hibákat tollhegyre tűzte. Én egy szóval sem említettem ezeket az Útirajzokat, s meg voltam lepve, amikor Molnár Miklós elvtárs hirtelen felhozta őket, s értésemre adta, hogy nincs miért büszkének lennem miattuk. Meg voltam lepve, amikor Király István elvtárs is újra felhozta ezt, s azt mondta, hogy ma ugyan közölné őket, mert ma már nem használna adminisztratív eszközöket, de nem szívesen közölné őket. (Zaj.) Elvtársak! Ezt tartom a problémaelkenések legveszélyesebb módszerének, s ezért figyelmeztetem most rá írótársaimat: konkrét bizonyítékok híján valami általános írói magatartást hozni fel indokul arra, hogy elfojthassuk az írói kritikát, például nem a hibák valóságtartalmát vizsgálni, hanem az én közismert hibás szemléletemre hivatkozva, egészében elutasítani a bírálatot. Elvtársak! Én nem voltam büszke arra, hogy a cikkeimben említett hibákat megláttam, mert azokról Molnár Miklós elvtárson és a többi szerkesztő elvtársakon kívül az egész ország, tehát a nyolc millió ember tudott. De még ha esetleg rosszul, túlzottan, hibásan tipizálva láttam volna is meg őket, akkor is érvényesnek tartom magamra és minden írótársamra nézve Sztálinnak azt a megállapítását, hogy minden kritika hasznos, még akkor is, ha csupán öt százalékban találó. Általában megfigyelhető a