Déry Tibor: Szép elmélet fonákja (Déry Archívum 15. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2002)

1953

1953. január 29-től február 25-ig tartózkodtam Lengyelországban. Varsóban három napot, Gdanskban és Sopotban ugyancsak három napot, Krakkóban egy hetet, Zakopanéban tíz napot, majd újra Krakkóban a hátralévő időt. A lengyelek a lehető legszeretetreméltóbban, tapintosan, igazi vendégszeretettel fogadtak, egész ott-tartózkodásom alatt kitűnően éreztem magam. Útiprogramomat közösen állítottuk össze a KWKZ-val, így azt nézhettem meg, amire igazán kedvem és hajlamom volt. 1948-ban a wroclawi békekongresszus alkalmával már jártam egyszer Lengyelországban, így alkalmam nyílt személyes tapasztalat alapján meggyőződni az ország fejlődéséről. Bámulatra méltó az az újjáépítési munka, amit a lengyelek folytatnak. Csak kalapot lehet emelni előttük. Nemcsak a végzett munka mennyisége, hanem tempója is csodálatra méltó, és szinte hősiesnek nevezném azt az erőfeszítést, amellyel építik az újat, de úgy, hogy egyúttal feltámasztják a régit is, nemzeti hagyományaikat, műemlékeiket, városaik stílusát. Különösen frappáns az, ahogy a régi Gdanskot újjáépítik: pontosan ugyanazokat a házakat, amelyek ott egykor álltak, csak annyi különbséggel, hogy közbül kihagynak egy-egy utcasort s így a régi középkori sikátorok napfényhez, levegőhöz jutnak. Egy állandó tolmácsom volt, aki végigkísért minden utamon, s csak Krakkóból és Zakopanéból, ahol hosszabb időt töltöttem, tért vissza Varsóba, de úgy, hogy azért e két helyen is gondoskodott helyettesről (Krakkói Magyar Intézet). Kocsi akkor állt rendelkezésemre, amikor akartam, nekem kellett igen gyakran elhárítani a szerintem fölösleges luxust. Varsóban a Bristol szállóban, Krakkóban a Francuski szállóban, Zakopanéban a Zwiazkowiec nevű üdülőben laktam. Krakkóból ellátogattam Auschwitzba és Nowa Hutába is, Gdanskból Oliwába. Igen kellemes emlékem van azokról a hivatalos személyekről is, akik gondoztak, a tolmácsnőről s legfőként a KWKZ osztályvezetőjéről, Ludkiewiczné asszonyról. Végig nagyon rossz idő volt. Sok íróval ismerkedtem meg. Részben szállodában látogattak meg, velem ebédeltek, vacsoráztak, szűk körű, meghitt írószövetségi fogadásokban is részem volt, Varsóban is, Krakkóban is, amelyeken az ottani írószövetség elnökei is jelen voltak, így: Kruczkowski, a varsói írószövetség elnöke, Zofia Natkowska, a hetvenkétéves híres lengyel írónő stb. Nevekre nem nagyon emlékszem, nagyon nehezek a lengyel nevek, de a tekintélyes írókon kívül sok fiatal írót is megismertem, s nem egy olyat, aki a háború alatt nálunk Magyarországon talált menedéket s magyarul is tudott. Igen gyakran teljsen meghitt beszélgetések alakultak ki köztünk, amelyek sorra vették a két ország irodalmának problémáit. Ezek nagyjából hasonlítanak egymásra, mint ahogy fejlődésünk is nagyjából hasonló körülmények között folyik. Sematizmus, kispolgári befolyás, mai téma, ott is ezek a tengelyek, amelyek körül az írók gondjai forognak. A beszélgetésekből azt vettem ki, hogy még ott sem nagyon oldották meg őket. Erről látszik tanúskodni színházuk is. Két előadást néztem végig, mindkettő régi témákról szól, az egyik egy középkori költőjükről, a másik a klasszikus Prusnak egy regényéből van színpadra átdolgozva. Kruczkowski arról panaszko-