Déry Tibor: Szép elmélet fonákja (Déry Archívum 15. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2002)

1952

s nemi kötelékek, a másféle ízlés és más szokások világában mások a konfliktusok, mások a szerelmi érzés mindennapi kérdései is", de ugyanakkor elveti regényemet, mert szerelem helyett „viszonyokat" írok meg, tehát a szerelemnek a Horthy osztálytársadalmára jellegzetes egyik formáját. „Csupán viszonyokat", írja. Nem áll. Mindössze két „viszonyról" írok, az egyik Bálint-Anci, a másik a tanár és Nagy Júlia viszonya. (Hogy ez utóbbi csak viszony-e, abban a fiziológiai értelemben, ahogy Veres használja a szót, s nem szerelem is, arra később térek rá.) De írok Neiselék házasságáról is, igaz, csak vázlatosan, de félreérthetetlenül éreztetve becsületes és boldog emberi közösségüket - ezt Veres ugyan megemlíti, de érvelésénél nem veszi tekintetbe, írok Józsi bácsi és Köpéné szerelméről, mely külsőleg ugyan „csak" viszony, de megint csak félreérthetetlenül egy becsületes és alapos emberi érzés története, végigvonul mind a két köteten. Ezt is minden olvasóm észrevette, épp csak Veres nem. Megírom a túloldalon Jakabffyék házasságát, megint csak vázlatszerűen, de megint csak éreztetve a mögötte rejlő tiszta, boldog és egészséges szerelmet. Megírom Bálint és Anci „viszonyát" is. De vajon ez is „csak" viszony-e? Szó sincs róla. Bálint részéről ez maga a kamaszkori szerelem, egy tiszta, hű, szenvedélyes fiúiéleknek a tragikomikus tévedése, melyből épp egészséges voltánál fogva gyorsan, s nagyobb megrendülés nélkül kilábol. De ezt a történetet egyszerűen „rosszízűnek" nevezni, ahogy Veres teszi, ez vagy a szerelemnek, vagy a regénynek teljes meg nem értéséről tanúskodik. Azt kívánná talán Veres, hogy az angyalföldi prolifiút egy tétel kedvéért szűzen juttassam a házasságba? Vagy paraszti népmeseszerűen egyenesen, kerülők nélkül a királylány ágyába vezessem? Bálintnak természetesen a szerelemben is, nemcsak a kenyérkeresetben, azokkal a sajátságos akadályokkal kell megküzdenie, melyeket a nagyvárosi környezet, a proletár volta állít eléje. Ez az egy szó, a „rosszízű" világosan bizonyítja, hogy Veres - szerencsére nem műveiben, de elméleti fejtegetéseiben s főleg kritikusi minőségében teljesen mereven, antidialektikusan gondolkodik, szöges ellentétben mindazzal, amire a szocialista realizmus tanít. Csak a saját írói világképére szegezi tekintetét, s ami ettől elüt, azt elveti, mert nem érti. Merem állítani, hogy a regényemben felvetődő valamennyi „szerelmi" problémát tökéletesen félreértette, s ez megdöbbent s lesújt, mert Veres Pétert sok tekintetben magamnál különb írónak tartom. Ezért hangom élessége, melyben munkám védelmében hadakozom ellene. Hogy Veres a szerelem problémáit, legalábbis regényemben, nem konkrétan vizsgálja, hanem egy eleve elfoglalt álláspont szószékéről, azt másik fő ellenvetése is bizonyítja. Nem a Horthy-társadalom valóságából indul ki, amikor elveti a tanár és Nagy Júlia szerelmét. De vajon elveti-e igazán? Ha jobban megnézzük, tulajdonképp nem is veti el. Illetve pontosabban: elveti mint nem kívánatos regény témát, de nem veti el mint eltagadhatatlan valóságot. Lássuk, hogy ez hogy történik: „Mert megtörtént és megtörténik - sajnos, nagyon sok esetben -, hogy fiatal lányok szerelmesek lesznek öregedő férfiakba, vezérigazgatókba, professzorokba, hivatalfőnökökbe, politikusokba — a nagyvilági »siker« embereibe, de ezek nem tisz-