Déry Tibor: Sorsfordító évek X.-ben. Kihallgatási jegyzőkönyvek, periratok, börtönírások, interjúk és egyéb művek, 1957-1964 - Déry archívum 16. (Budapest, 2002)
1957 - Elbeszélés
1957 vagyok, s bízom az emberekben. A hominidák történelmét kb. 100 000 évre becsüli a tudomány, egészen addig a pillanatig, amíg a mai ember, a homo sapiens meg nem jelenik a földön. Mármost azt mondom, Elzike, ha 100 000 évig tartott év múlt el, átalányban számítva, a csu-ku-tieni kannibál lakomától a mai kávéházi jelenetig, akkor remélhetőleg ennél jóval kevesebb idő kell majd ahhoz, hogy egy jövendőbeli Modern kávéházban ne bántalmazzanak védtelen embereket. Az antropológia az optimizmus tudománya.- Érdekes ember maga - mondta Elza, amely megjegyzésből nyílegyenesen következett, hogy a diák búcsúzáskor a lánytól már másnapra kért s természetesen nem kapott találkát. Megszégyonülton Fellelkesülten ment haza: ha ez a fenséges, tiszta teremtés arra érdemesíti, hogy udvarlását fogadja, akkor nincs miért kételkednie életrevalóságában. Anyjának egy kis csokor már foszladozó őszirózsát vásárolt - más virágot nem lehetett kapni -, s vacsora után belopta a szobájába, egy cédulával: „Édesanyám, ma nagyon boldog vagyok, tudjon róla. Szerető 4+od fia, Tamás.” Egy hétre rá volt kitűzve újabb találkájuk. De Tamás már másnap este hétkor becsöngetett Braunék Margit körúti földszintes lakásába, ahol eddig még nem járt. Egy ingujjas férfi nyitott ajtót, homlokára tolt pápaszeme alatt apró szürke szemmel, tömpe, vastag, piros orral. - Mi tetszik? - kérdezte.- Braun Elza kisasszonyt keresem. Az ember apró, ravaszkásan pislogó szemével még egyszer szemügyre vette az ajtóban álldogáló izgatott fiatalembert. - Tessék várni. Elza nem látszott különösképpen meglepettnek. Egy Hosszú, borpiros bársonypongyola volt rajta, gallérján keskeny krémszínű csipkeszegéllyel. A szűk, de világos előszobában, háttal a falra akasztott keskeny tükörnek, az egybeszabott pongyolában még magasabbnak és szélesebbnek látszott, mint kosztümös, blúzos változatában, szinte betöltötte az egész előszobát hatalmas királynői kisugárzásával. Nyugodtan, szelíd derűvel nézett a diákra.- Számítottam valami ilyesmire - mondta.- Hogyan? ... Hát maga meglátott engem, Elzike? - hebegte Tamás, kissé belapított orra sápadt volt, elálló füle vérvörös.- Nem - mondta Elza -, nem láttam magát. De megéreztem, hogy jön, vagy hogy legkésőbb holnap reggel fel fog hívni a hivatalban, bár ettől eltiltottam. Tessék, fáradjon be a szobába. Tamás egy órával ezelőtt, egy hosszabb rózsadombi barangolásról viaaznjövot visszatértében, a Margit körút olaő kanyaróban körúton, ott, hol ez a híd felől jövet balra kanyarodik, véletlenül megpillantotta Elzát, aki egy férfi kíséretében épp kilépett a sarki kis cukrászdából. A férfi arcát nem láthatta, mert az épp háttal fordult feléje. Egy házzal arrébb egy virágkereskedés volt; Tamás ott váltotta át rózsadombi boldog álmodozását egy megfogható, kézzel tapintható és orral szagolható, illatos, hűvös, nedves, tövises jelképpé, egy óriási rózsacsokorrá, melyet havi -zseb pénze utolsó maradékán vásárolt, s a szomszédban lakó Elzának akart felküldetni; épp abban a pillanatban lépett ki a virágkereskedésből, amikor a lány Elza és kísérője a cuk256
