Déry Tibor: Sorsfordító évek X.-ben. Kihallgatási jegyzőkönyvek, periratok, börtönírások, interjúk és egyéb művek, 1957-1964 - Déry archívum 16. (Budapest, 2002)
1963 - Görbe tükrömben
1963 A racionális értelemnek, amely csakis a már megragadott világ szerkezetében érzi jól magát, és elutasítja, hogy a pascali univerzum csendjét hallgassa, nincs szüksége ráakasztott táblára, zavarja az ilyesmi, jobb magyarázatot ismer: egy cinke talált egy búzaszemet a Sellanraá-portán, további cinkék jöttek utána, szarkák és varjak, sőt fajdkakasok is: ez csoda volna? Csoda, hogy a sirályok a vihar elől a szárazföldre menekültek? A racionális értelem védekezik. Neki sincs megadva, hogy megértse a csodálatos mondatot: „így vált ismeretessé a település az egész teremtett világ előtt!” Aki azonban felfogja e mondat reszketeg szépségét, mindazt, amit kifejez, és amit elitkol, amit kimond, és amit csupán sejtet, az a ráakasztott felkiáltójeles táblát éppoly elképedten fogja elutasítani, mint ahogyan én északi utamon, Koppenhágában, amikor véletlenül egyik sétám során a tengerpartra jutottam, megröködnyödve meredtem egy hatalmas táblára, s rajta a feliratra: A tenger! A tábla elfedte a tengert, amíg meg nem kerültem. A séma elfedi, ami az életben mögötte lüktet. Vajon nem átmeneti ízlészavarról, a tulajdon kifejezési eszközünk iránti megértés hiányáról van itt szó? Többről. Egyfajta ködös érzelmesség munkál itt, amely összekeveri a megismerhetőt és a megismerhetetlent, összemossa a határokat, és azt a keveset, amit az ember már birtokába vett, nem képes különválasztani a még felfedezetlen világtól. Olyan szellem uralkodik itt, amelyik kis birtokunkat vissza szeretné húzni az ősiszap légkörébe, a fogalmakat, amelyek révén az ember rendet akar teremteni világában, összezavarja, tudásunkat beszennyezi, gondolati javainkat halomra dobálja, és éppen ezáltal megfosztja valódi tartalmától azt az alázatot is, amellyel az éles tekintetű ember a megmagyarázhatatlan csillagos eget szemléli. A világ félelmetes nagysága kiváltotta áhítatból a varázsló félelemteli handabandázása lesz. Végtére az embernek maga iránti tisztelete - bármily kevéssé jogos is, hogy ezt szeretné alapul venni - szintén megkérdőjeleződik e lelkiállapoton keresztül, és ez megfosztja a harmónia után sóvárgó lelket egyetlen támaszától. Az a nyafogó mellékzönge, amivel a misztérium Hamsun művében fölmagasztalódik, nem kevésbé kompromittálja az érzelmet, mint az értelmet, elcsúfítja a két testvéri elem egymásban gyökerező és elágazó, közös munkáját. * Ettől a lelkiállapottól közvetlen út vezet a hitleri alvilágba. Nem az én feladatom vizsgálni az író átalakulását aktív politikussá, a humanistáét faji teoretikussá, az üldözöttét üldözővé, és ítéletet kiszabni a költő irodalmon kívüli tevékenységére, aminek kanyarulatai kívül esnek vizsgálódásom szemhatárán; de amit erről olvastam, vagyis feleségének vádiratát (Az utolsó évek Knut Hams unnál) és az utolsó - és nem is a legrosszabb - könyvét (Benőtt ösvényeken), az ebben a vonatkozásban meglehetősen homályos és nem őszinte, én pedig nem tudom megítélni, hogy Hamsun szövegéből a családja, a barátai vagy a kiadó mennyit látott jónak kihúzni. De nem nehéz egy életműből szerzője általános lelkialkatára s ebből valamilyen politikai állásfoglalás lehetőségére, talán valószínűségére is következtetni, amikor is az embernek mindenképp a művész javára kell írnia, hogy - még ha természetének általános ten408
