Déry Tibor: Sorsfordító évek X.-ben. Kihallgatási jegyzőkönyvek, periratok, börtönírások, interjúk és egyéb művek, 1957-1964 - Déry archívum 16. (Budapest, 2002)
1963 - Görbe tükrömben
1963 leztem, hogy mentes az ördögi tudástól, és kerek perec meg fogja nekem mondani, hogy megfelel-e neki az asztal, vagy sem. Két könyvem utószavában fölszólítottam az olvasókat, közöljék velem levélben véleményüket az olvasottakról; és hogy meg- könnyítsem a feladatukat, s hogy jómagam a lehető legkézzelfoghatóbb eredményekre jussak, megpróbáltam válaszaikat néhány közérthető kérdéssel belátható ösvényre terelni. Azt kérdeztem tehát, a könyv melyik része tetszett, melyik ingerelte ellentmondásra őket, miként gondolják el B. munkás, E professzor jövendő sorsát, mely regényalakok találkoztak egyetértésükkel, melyek keltettek bennük gyűlöletet, hol sikerült a szerzőnek nevetést vagy sírást kiváltania belőlük stb. stb. vagyis olyan kérdéseket tettem föl, amelyek megválaszolásából én a szándékolt és a csakugyan elért hatás egybeesésére vagy eltérésére reméltem következtethetni. A levelekből - nem sok volt, de a népességnek ugyanabból a rétegéből érkeztek - megpróbáltam egyfajta érzelmi mérleget készíteni. Reményem, hogy kételyeimre világos választ kapok, amint Önök, szeretett, nehézfejű kollégáim bizonyára sejtették, nem teljesült. Továbbra is főként, sőt szinte kizárólag a belső mérlegemmel kellett beérnem, abban a reményben, hogy ameddig az alkotóerő terjed, billegő igenje és nemje legalább valamilyen félig-meddig helyes ismerethez fog segíteni. Ma sem mulasztom el, hogy kézirataimat barátaim pápaszeme elé terjesszem. Hízeleg a hiúságuknak, még hogyha tanácsaikat nem fogadom is meg. Hízeleg a hiúságomnak, ha dicsérnek, ellenben rosszallásukat jóindulatú gunyoros nevetéssel intézem el. És örvendek, hogy véleményük sokféleségéből a világ gazdagságára és sokrétűségére következtethetek, ami esetről esetre mindig újabb meglepetésekkel képes elszórakoztatni. Feltűnt már az olvasónak, hogy én ahelyett, hogy K. H.-ról beszélnék, magamról nyilatkozom? Hogy a nagy írót ürügyként használom saját személyem előtérbe állításához? Érdekelhetnék talán az olvasót tévítéleteim, ehhez azonban életem tévedéseinek ismerete szükségeltetnék. Már régóta gyanítom, hogy a művészet hatása kizárólag a félreértéseken nyugszik. Hogy egy műalkotás csak addig él, amíg a félreértések tombolnak körülötte. Hogy minél nagyobb egy műalkotás, annál sokrétűbb és gazdagabb félreértések ürügye; kizárólag ezek összecsapásainak köszönhető, hogy hatást gyakorol. Bájos bizonyítéknak vélem a világ elpusztíthatatlan élniakarására, hogy minden kor, minden társadalmi osztály és réteg, minden egyén félre tudja érteni a műalkotást (és vissza tud élni vele), és annál többre becsüli, minél több lehetőséget ad neki erre. Az ember, aki a művet létrehozta, ismeretlenül eltűnik vesszőparipájának törmeléke alatt. Az a kevés tehát, amit én K. H.-ról mint fontosat mondani tudok, az én saját kicsiny részem az általános félreértésekben, amelyek művét életben tartják. Minden író, aki egy kollégája arcképét rajzolja, kizárólag saját magáról beszél. Bármennyi gondot fordít is rá, nem bújhat ki a bőréből. Baráti hozzájárulásukat kérem, hogy saját bőrömben maradhassak, anélkül, hogy tagadnom kellene ezt, és bátran, álszemérem nélkül legyen szabad saját magamról beszélnem, amikor K. H.-ról beszélek. 401
