Déry Tibor: Sorsfordító évek X.-ben. Kihallgatási jegyzőkönyvek, periratok, börtönírások, interjúk és egyéb művek, 1957-1964 - Déry archívum 16. (Budapest, 2002)
1963 - Görbe tükrömben
1963 Magától értetődő, hogy az olvasó nem köteles túl sok hitelt adni szavamnak, amikor veszem a bátorságot, és véleményt nyilvánítok K. H.-ról. Félig-meddig hihetőnek magam is csak azt vélem, amit saját magamról tudok közölni. * K. H. műve keserédes melódia volt számomra, amely legszebb ifjú éveimen át elkísért. Abban az időben ismerkedtem meg könyveivel, amikor a kezdő író nyúzott idegeivel talán életem legfogékonyabb korszakán estem át. Mértéktelen mennyiségű irodalmat faltam, amit egy éhes farkas szimatával kutattam föl, és egy óriáscsecsemő otromba praclijával vittem a számhoz, hogy aztán az egészet a lehető leggyorsabban, megemésztetlenül kiadjam magamból. Mi minden haladt át a zsigereimen, nehéz volna megmondani. Nyomorúságos memóriám csak üggyel-bajjal jegyez meg évszámokat, és amilyen gyorsan csak lehet, kihullatja őket; ha nem őriztem volna meg levelezésem egy részét, aligha tudnám ma, hol és hogyan töltöttem életemet - olyan körülmény ez, amelyik a külvilágot szerencsésen megóvja attól, hogy egy újabb rosszkedvű önéletrajzot kelljen tudomásul vennie. Ezeknek az éveknek az alaktalan zagyvalékából csupán ez az egy melódia csordogál elő, s elhalkulva bár, vénülő emlékezetembe idézi még ma is az ifjúság egész varázsát. Sajnos, mondanám ma, sajnos ez, és nem Shakespeare, Stendhal, Tolsztoj melódiája. Sajnos, mondanám, ha nem volnék teljesen bizonytalan benne, vajon csakugyan a legjobb iskola jár-e a legtöbb haszonnal a művésszé válásban; vajon nem valamely kisebb tehetség befolyása hat-e végső soron felszabadítólag, és segíti-e elő a saját egyéniség kibontakozását gyorsabban, mint a zseni pedagógiai Prokrusztész-ágya? Bizonyos azonban, hogy K. H. befolyása tanulóéveimre szörnyű volt. A legrosszabb részével hatott rám, pillantásom megragadt a felületén, lelkesen követtem modorának unalmas refrénjeit. Feltehető, hogy azt is fölfogtam, ami a mélyén lüktetett, ám az csupán elviselhetetlen felületén keresztül volt számomra felismerhető. Szinte olyan volt, mintha valaki egy tankönyvet nyomott volna a kezembe azért, hogy a legrosszabb hajlamaimat nevelje ki: a zabolátlanságot és a rakoncátlanságot, amelyekben mohó szabadságvágyam tetszelgett. írói sihederkorom ideje volt ez, amikor jóllehet mindig mindennel ellenkeztem, ám sohasem saját magammal. És az Éhség álművészének hisztérikus neveletlenségei végképp megerősítettek akkori élet- és művészetfelfogásomban. Ilyen rosszul felvértezve léptem I9l7-ben - vagyis csaknem fél évszázada - első művemmel, egy kisregénnyel, a nyilvánosság elé. Ez az elgondolható legrosszabb utánzata egy rossz K. H.-regénynek, ez a nevetséges koktélfajzat, amilyen a kutyáknál is csak ritkán fordul elő, ez az önleleplezés, ami még most is arcomba kergeti a vért, megjelent Magyarország legelőkelőbb irodalmi folyóiratában mint a felfedező kedvű, ám félelemetesen szigorú szerkesztő legújabb felfedezése, és irodalmi, valamint igazságszolgáltatási körökben olyan általános feltűnést keltett, hogy a magyar irodalom becsületének megmentése végett legszívesebben saját magam elől is elhallgatnám, ha nem heverne előttem egy nyomtatott és gondosan megőrzött dokumentáció, amely félreérthetetlenül tanúsítja a tényeket. 402
