Déry Tibor: Sorsfordító évek X.-ben. Kihallgatási jegyzőkönyvek, periratok, börtönírások, interjúk és egyéb művek, 1957-1964 - Déry archívum 16. (Budapest, 2002)
1963 - Görbe tükrömben
1963 idegen test, s az egész szerkezetet szét fogja robbantani. Egy kétszótagos szót egy háromszótagos helyére tesz, hogy az adott ritmust megőrizze. Mindezeknél a részfeladatoknál a tervező és számító értelem munkáján túl olyasmi megy végbe az írói szervezetben, ami az elektronikus precíziós mérleg remegő ingadozására emlékeztet, amellyel az ember a fizikai mikroegységek mérését végzi. Az író talán visszatartja a lélegzetét, összeszűkíti a szemét, életnagyságon felüli fülekkel hallgatózik magába, lehetetlen grimaszokat vág - mérlegel és válogat. Nehéz a választás. Jó, ha tíz évente kifizetődik a vesződség, amit ráfordítanak, hiszen az ember és hát maga a művész is tökéletlen; ám jaj annak az írói torzszüleménynek, amelyik lemond róla, hogy tökéletes akarjon lenni. * Ha az olvasó van olyan kedves, hogy föltételezi, e sorok írója a fent leírt monstrumok osztályába tartozik, joggal kérdezheti: mi helytállót vagy akár csak érdekeset tudhat mondani ez a déli szörny amarról az északi szörnyről? A kérdés kétszeresen helyénvaló, hiszen ha egy író görbe tükre egy másik íróra irányul, akkor néha olyan tükröződések állnak elő, hogy a nézőnek kicsorbul a látása és a hallása, és nem csupán a talajt veszti [el] lába alól, hanem amaz álombirodalma is végleg darabokra hull, amelyet többé vagy kevésbé egészséges fejében kedvenc írójáról fölépített magának. (Vajon létezik-e még olyasmi, mint kedvenc író?) Önkínzó szándékkal szinte sohasem mulasztom el, hogy saját munkáimat még a közlés előtt jóváhagyás végett íróbarátaim elé terjesszem. Ifjú éveimben mindannyiszor kemény idegpróba volt ez. Minden előző tapasztalat dacára mindig újra elképedtem, amikor X-től pontosan az ellenkezőjét hallottam annak, amit Y mondott szerény munkámról, jóllehet én ugyanazt az ifjonti bizalmat vetettem mind az egyiknek, mind a másiknak az ítélőképességébe. De ezektől a végletes esetektől eltekintve is meglepő volt A-tól és B-től és C-től olyan véleményeket hallani, amelyek - még hogyha a fő dologban összecsengtek is - tetszésüket vagy nemtetszésüket egymásnak ellentmondó változatok bőségével indokolták meg, ennyi elég volt hozzá, hogy még egy olyan tapasztalt lovast is, amilyen én voltam, kivessen a nyeregből. A mű olyan részletei, amelyekkel az egyik egyetértett, nem tetszettek a másiknak, és fordítva, és hogyha végül két kritikusom valamely részletkérdésben egyetértett, akkor is olyan ellentmondó érvekkel indokolták meg véleményüket, hogy a meglepetéstől csak kapkodtam a fejemet, hisz lehetetlennek láttam, hogy ennyire eltérő törvénytáblák alapján ugyanahhoz az ítélethez lehessen jutni. Amitől pedig csakugyan elakadt a lélegzetem, az az én művészi szándékaimnak a magyarázata volt. Olyan indítékokat tulajdonítottak nekem, amilyenekre még álmomban sem gondoltam volna. Vagy talán az olvasóim jobban tudták, mit álmodtam, mint én, aki az álmokat papírra vetettem? Meglehet. A művészet nehéz dolog, mondtam magamban, a művészek pedig nehéz emberek. Talán én magam nem is tudom, mit akarok. Könnyebb megmondani, milyen egy jó asztal, és miért jó, mint egy novella alkalmatosságát és hasznát megállapítani. így hát a későbbi években közvetlenül a felhasználóhoz fordultam, akiről föltéte400
