Déry Tibor: Sorsfordító évek X.-ben. Kihallgatási jegyzőkönyvek, periratok, börtönírások, interjúk és egyéb művek, 1957-1964 - Déry archívum 16. (Budapest, 2002)
1957 - Elbeszélés
1957 ló-e, mert hisz annak pillanatnyilag amúgy sincs jelentősége. Azt sem, hogy van-e műveltsége. De vajon humora van-e?- Az nincs - mondta Tamás.- S-tud e-jóízűen nevetni? Szeret nevetni?- Inkább csak mosolyog - mondta Tamás. A tanár mellére ejtette fejét. - Úgy-úgy - mondta. - A mosoly az értelmen átszűrt nevetés. Bizonyára nagyon értelmes?- Nagyon Igen - mondta a fiatalember. - S főképp nagyon egyenes és tisztességes, ami nekem mindennél fontosabb.- Sose hazudik?- Sose - mondta a diák. A tanár behunyta a szemét, szemhéja vörös és dagadt volt, mintha átvirrasztotta volna az éjszakát. - Felbecsülhetetlen - mondta. - Remélem, kedves barátom, még gondolkodik egy ideig, mielőtt az anyakönyvvezető elé viszi.- Nem értem professzor urat - mondta a diák hirtelen elsápadva. - Egyelőre persze nem házasodhatunk össze, mert még nincs keresetem, s ha lesz, azzal egyelőre a szüleimnek lesz szüksége szüléimét kell segítenem. De egyébként ...- Egyébként is ráér még a házassággal - mondta a tanár. - Úgy tudom, huszonkét éves, minek sietni annyira? Lássa, én már havtan-egynéhány éves vagyok, s még mindig nem szántam rá magamat. A házasulásban is az a fontos, ami a háborúban: időt kell nyerni. Tamás megdöbbenve nézett az öreg arcra, de ez ezúttal oly szeretetre méltón, ráncaiban annyi mosolygó szelídséggel és jósággal nézett rá, hogy a gúnyolódásnak nyomát sem lehetett benne találni felfedezni. A fiatalember elhatározta, hogy mihelyt lehet, bemutatja neki menyasszonyát; lehetetlen, hogy Elza azonnal le ne vegye lábáról az öreg tudóst. Elképzelte a lány győzdelmesen derűs, nyugodt, megható mosolyát, amint az óriási karosszékben, mint egy fejedelmi trónuson ülve szemének kék sugárzását ráereszti az elkápráztatott öregemberre, s szíve már előre dagadozott az örömtől s a büszkeségtől, kezében már érezni vélte böloa mentora a bölcsesség gratuláló kézszorítását. Elza olyan megvesztegetőn, majdnem férfiasán nyílt és őszinte, hogy még a tudományos szkepticizmus is porrá hull szét lábai előtt. A fiatalember önelégülten elmosolyodott, majd egy ravaszkás tekintetet vetett a tanárra: észrevette, hogy a tanár ez helyet cseréltet egymáson átvetett hosszú lábával. Mindjárt meg fog szólalni, gondolta, s rögtön előzékenyen feléje hajolt.- Azért mégiscsak irigylem a fiatalságáért, kedves barátom - mondta a tanár, s az arca megint csupa szelídség és szeretet volt. - Sajnos még ma is gyakran esem abba a hibába, hogy megvetem a fiatalokat, mert tapasztalatok helyett híján önhittségükre hallgatnak, tehát nincs kísérleti anyaguk, tehát nincs megbízható ítéletük, mindent, ami új, többre becsülnek mindennél, ami régi, többet nagyobbat markolnak, mint amennyit meg tudnak fogni, többet mozognak, mint amennyit ülnek, s nem keresik meg a legalkalmasabb eszközöket módszereket, eszközöket és lépcsőfokokat, melyek a kitűzött célokhoz vezetnek. Nem veszem eléggé tekintetbe, hogy milyen nyo 321
