Déry Tibor: Sorsfordító évek X.-ben. Kihallgatási jegyzőkönyvek, periratok, börtönírások, interjúk és egyéb művek, 1957-1964 - Déry archívum 16. (Budapest, 2002)
1957 - Elbeszélés
1957- Másrészt, mert azt hihetné - mondta Tamás, irgalmatlan nagy vörös kezét tördelve -, hogy én árultam be, s ezért küldi el. Mert amikor a múltkor bea» az Otthon Körből hazajöttem, egy férfibakancsot láttam a konyhában.- Hát aztán?- Azt hihetné, hogy féltékenységből árultam be - mondta Tamás. Az asszony nagy fekete mosolygó szemében egy kis lámpás csillant meg. Mi okod volna féltékenységre? - kérdezte.-Semmi - mondta Tamás. Bár nem hazudott, tudta, hogy nem is mond igazat. Anyja szemében a kis lámpás fénye már egész mosolygó, cinkos mindentudó arcát bevilágította; s ez a női cinkosság volt az, amit a diák a legkevésbé bírt ki a világon, sarkon fordult, s kiment a szobából. Délután - vasárnap volt, s Erzsinek kimenője - anyja kihívta a cselédszobába. Erzsi nyitva felejtette a szekrényét, a kulcs a zárban volt, s anyja a konyhában, a délutáni teát főzve megpillantotta észrevette s kinyitotta a szekrényt. Egy ideig habozott, hogy szóljon-e fiának felfedezéséről. Erzsi nő volt, tehát szólt. Gyapjúujjast, hálóinget, monogramos lepedőt hányt ki egymás után a halottsápadt diák elé, zsebkendőt, kesztyűt, pámacihát, még az a féléves fekete gyapjúharisnya is előkerült, melynek eltűntét egy féléve még a nyáron felpanaszolta. — Nem Dehogy haragszom rá - mondta az anya a szekrény előtt guggolva -, nem is fogjuk feljelenteni. Neki semmije sincs, nekünk meg négy nagy szekrény-ruhánk meg fehérneműnk szekrényünk megrakva ruhával, fehérneművel. Szégyellem magam, Tamás fiam, el sem mondhatom, de mit tegyek, muszáj védekeznem. Én az ő helyében, ha életrevalóbb volnék, mint amilyen vagyok, a gazdáimnak még a szemét is kilopnám. Add össze, fiam; harminchat éves, és van egy kislánya, akiről apa híján neki magának kell gondoskodnia.- Harminchat éves? - hebegte a diák. Az anya titokban elmosolyodott. - Azt hitted, fiatalabb? Mennyire becsülted? Tizennyolcra? Tamás teljesen meg volt zavarodva. - Huszonöt-huszonnhatra. mondta Tamás.- Mert jó emberismerő vagy - mondta az anya. Az összeszedett sokféle holmit a padlón, a nyitott szekrény előtt hagyta, Erzsire bízva, hogy tegyen, ahogy jónak látja, s minthogy időközben a teavíz elforrt, visszament a konyhába, s új vizet tett fel. Tamás elrohant hazulról szellőzködni. Az a fajta ember volt, aki vorooégoiért önmagára neheztelt vereségeit önmagán bosszulja meg, nem ellenfelein. De mostani viharos sétája folyamán egész idő alatt alatt olyan ingo rültüógot érzett ingerültséggel gondolt s érzett anyjára, amellyel amilyennel csak az emberi boldogságot szokás megtisztelni, azokat, az embereket, akik mindig felülmaradnak, bárhol bárhogy fordul alattuk a golyó, az örök győztesekre, akik még haláluk órájában is elnevetik magukat / elmosolyodnak mosolyognak. Tamás nem volt irigy természetű, de most sokért nem adta volna, ha most megalázhatja anyját. Csak öt percre, csak egy homlokpirulásnyira, s utána rögtön ismét a karjába zárná. De még jóformán el sem képzelte a szégyenkező asszonyt, s máris úgy megfájdult a szíve, 295
