Déry Tibor: Sorsfordító évek X.-ben. Kihallgatási jegyzőkönyvek, periratok, börtönírások, interjúk és egyéb művek, 1957-1964 - Déry archívum 16. (Budapest, 2002)

1957 - Elbeszélés

1957- Nem hiszed?- Nem - mondta Tamás.

Az anya kíváncsian, kissé szinte hitetlenkedve nézett az előtte ülő nagydarab fiatal férfira.- Te azt hiszed gondolod, hogy az apádnak nem volt mit elnézzen nekem?- Azt, szilárdan azt - mondta Tamás.- S hogy én hibátlan vagyok?- Azt, szilárdan aet: Hibátlan - mondta Tamás. - Persze nem számítva számítom a köznapi élet apró összeütközéseit, melyekben hol az egyik fél hibázik fog mellé, hol a másik, ezeket persze kihagyom a számításból.- Pedig ... - mondta az asszony. Hirtelen a szájára ütött, elkacagta magát.- Most aztán majdnem elszóltam magam - mondta, nagy fényes fekete szemével a fia arcát lesve. - No, nagyot néztél volna! - tette hozzá, s újra nevetni kezdett, apró öklével a száját ütögetve. - Mit faggatod te az embert, mi? Nem vagy te a gyóntatóatyám! — kiáltotta hirtelen bosszúsan, s ezen megint csak nevetnie kellett, s a kacagása oly ragadós volt, hogy Tamás is elröhögte magát.- Te meg mit nevetsz? - mondta az asszony. - Neked mi nevetnivalód van? - Egymással szemben ültek, a fiú az alacsony, támlátlan selyemszéken, az anya a fésülködőasztala előtt, s úgy nevettek, hogy a kis parfümös kristályüvegek, púderesdobozok, kenőcsös tégelyek meg-megcsörrentek az asztalon, Tamás alatt pedig ide-oda kopogott a szék. - Magával nem lehet komolyan beszélni, édesanyám - mondta szemrehányón a fiú -, tisztára olyan, mint azok a kuncogós süldő lányok, akikhez egy szót nem lehet szólni, mert rögtön pukkadoznak. De várjon, kérdezni akarok valamit. Az imént azt mondta, hogy a boldogság csak megalkuvás útján érhető el. Emlékszem, egyszer kisfiú koromban, talán nyolcéves lehettem, napokig ki volt sírva a szeme, folyton bezárkózott a szobájába, az étkezésekhez sem jött ki. Akkor mivel bántotta meg az apám?- Honnét tudod, hogy az apád bántott meg?- Gondolom.- Tudod te azt—mondta az asszony. Nem gondolod, tudod - mondta az asszony.- Nem tudom — ismételte Tamás.- Emlékezzél csak vissza!- Nem emlékszem - mondta Tamás.

Az asszony ránézett a fiúra. - Most hazudsz — mondta. - Te szaladtál be hozzám sírva a szobámba, hogy a papa birkózik a szobalánnyal, o hogy ez meg meg akarja fojtani verni a papát, s már leverte leütötte a szemüvegét. A szájad kék volt az izgalomtól, a kezed úgy járt, mint a nyavalyatörősöknek, azt hittem, elájulsz. Az ilyen gyerekkori emléket nem felejti el az ember.- Hazudtam - mondta Tamás nagyon sápadtan. - Nem felejtettem el. Soha nem is fogom elfelejteni. De édesanyám szájából akartam hallani, hogy jól emékszem-e.

276