Déry Tibor: Sorsfordító évek X.-ben. Kihallgatási jegyzőkönyvek, periratok, börtönírások, interjúk és egyéb művek, 1957-1964 - Déry archívum 16. (Budapest, 2002)
1957 - Elbeszélés
1957 a figyelmeztetés? - kérdezte, amikor öt perc múlva a Vígszínház elé értek.- Igen - mondta a tanár most már alig leplezett rosszkedvvel. A diák meglepetésében megállt. - Jöjjön! - mondta a tanár. - Ne álljon meg minden pillanatban, kedves barátom!- De hisz én szigorúan tartózkodom a rajongástól - kiáltotta Tamás. - A rajongás előbb-utóbb öncsaláshoz vezet, s lehet-e boldogság az, amit egy hazugságnak köszönhetünk?- Milyen jól tudja - mondta a tanár egyre rosszkedvűbben, s nagyot horkantott.- S mégis rajongónak tart, professzor úr?- Igen - mondta a tanár. A Lipót körút is teljesen néptelen volt; a Vígszínháztól, mely körülbelül a közepén fekszik, a Pozsonyi út sarkáig mindössze egy emberrel találkoztak. A sarkon, mely Pestnek legszelesebb pontja, a budai hegyek felől levágódó jeges nyugati szél természetesen lekapta lesodorta Tamás fejéről a kalapot, s jó száz lépésre elkarikáztatta. - Feljöhet hozzám még egy félórára - mondta a tanár, amikor Tamás kissé lihegve visszaért hozzá. Nem akarom már-eavami professzor urat—mondta-ez. A diák, akiben végre derengeni kezdett a gyanú, hogy valamilyen érthetetlen oknál fogva ma terhére van a tanárnak, elpirult. - Nem akarnám már zavarni professzor urat. - A tanár felhúzott vállal, mellére horgasztott fejjel maga elé nézett. - Tanuljon meg elfogadni, kedves barátom! - mondta mondta mogorván. Odahaza sem engedett fel. Levetette Lerúgta cipőjét, papucsba, rojtosodó ujjú, foszladozó házikabátba bújt, s miután a cukorkás porcelándobozt vendége elé tette, íróállványa elé állt, melynek négyszögletes, sima lapját egy tölgyfából faragott, kiterjesztett szárnyú sas fogta, kétoldalt kormos lábával, felülről csőrével. Az állványra zöld emyős állólámpa vetette fényét. Oldalt, a dupla széles ablakon át a havas Rózsadomb nézett be a szobába számtalan, a tiszta téli éjszakában sárgán csillanó lámpásával, fölötte a hosszú gerincű Sváb-hegy, melynek behavazott oldalát csak itt-ott borzolta fel egy-egy hosszan kígyózó lámpasor. A szoba másik három falát mennyezetig érő könyvespolcok védték meg a természet hatalmas kisugárzása ellen. A tanár, háttal az ablaknak, könyökével az állványra támaszkodva szótlanul nézegette a diákot.- Kétféle öregség van - mondta egy idő múlva -, a keserű s a mosolygó öregség. A rajongók ... öhöm ... szinte kivétel nélkül a keserűt kapják osztályrészül. Ez a vigalmi adójuk, amit a melyet fiatalkori hejehujájuk után fizetnek. Vagy azt hiszi, kedves barátom, hogy büntetlenül lehet nagy eszményekért lelkesedni? Tamás meglepetten nézett fel az ablak előtt álló hatalmas öregemberre, kinek feje körül vadul szikráztak a Rózsadomb lámpásai csillogtak:- Egyék csak tovább abból a cukorkából! - mondta a tanár. - Ne zavartassa magát azoktól a közhelyektől, melyek késő éjfélkor éjszaka egy elhasznált fáradt öregembernek eszébe jutnak. Mindössze arra akartam a figyelmét felhívni, hogy a nagy eszményekkel bánni kell tudni. Csak azoknak a kezében érnek valamit, akik nem hisznek bennük. 271