Déry Tibor: Sorsfordító évek X.-ben. Kihallgatási jegyzőkönyvek, periratok, börtönírások, interjúk és egyéb művek, 1957-1964 - Déry archívum 16. (Budapest, 2002)
1957 - Elbeszélés
1957 na még egy-két finom célzással rávezethetném arra, hogy beszéljen magáról. De elvetette az ötletet, túl durvának találta. Példázgatni kellene előtte valamiről, amiből értsen, gondolta.- A szomszédokra emlékszik, Gondáékra? - kérdezte a diák. - Ha Gondáné feltette az orrára a lornyont, s ooak át úgy nézett át a kerítésen, szigorúan, mint egy anyacsászárnő, mi ketten már pukkadoztunk a nevetéstől. Az öregaaszony anya édes vidám hangján végre elnevette magát. - Igen, s te azzal az istentelen vastag hangoddal úgy röhögtél, hogy majd elsüllyedtem szégyenemben.- Egy szót se szóljon, édesanyám — mondta a diák —, mert maga meg hiába kacagott halkan, azon a kedves vidám hangján, még a zsebkendőt is a szájára szorította, az jobban áthallatszott, mint az én dörmögésem.- Csitt - mondta az öregasszony anya. - Te úgy röhögtél, hogy az már szégyen volt.- Magának meg - mondta a diák - még a könnyei is kicsordultak a nevetéstől.-Te meg a térdedet csapkodtad, úgy röhögtél, te szégyentelen - mondta az örogan szony anya, s megint elkacagta magát. - Csak azért, mert Gondáné átnézett a kerítésen.- Lomyonnal! - mondta a diák. - De emlékszik, egyszer találkoztunk vele a Zugligeti úton, amikor a kutyáit sétáltatta, s maga egyenesen a szemébe nevetett.- Hazudsz.- Mit, hogy én hazudok? - mondta a diák fenyegetődzve, s egész ormótlan nagy testével, óriási lapos arcával odaplántálta magát a törékeny, nagy szemű filigrán kis öregasszony anya asszony elé, aki apróra összehúzódzkodva, mint egy madár, most már úgy nevetett a hatalmas fia árnyékában, hogy a tolla, az egész ezüst frizurája nagy, csillogó fekete haja egyszerre elrendetlenkedett, finom sápadt kis arca belepirult. öe Kacagott, kacagott, nem bírta abbahagyni. S hirtelen elhallgatott. Mintegy isteni sugallatra végre eszébe jutott az a finom, tapintatos célzás, amellyel holtbizo- nyosan szóra bírhatja a fiát. —Apropo a Gondáné kutyái—mondta. Megfigyelted már,-hogy a kutyakölykäle Emlékszel, amikor a selyempincsije megkölykezett? Az anyajjJtöb^cerfiaiegy pillanatra sem hagyták el egymást, édesapád_jziiHktóZlsnSknevezné Úgy egymásba bújtak, hogy nem lehetetUudűir^wTIcézdődik az egyik, hol végződik a másik, édesapád szimbiűaiefraK'nSvezné. Ha az állat is tud gondolkodni, a kicsinyek minden bi- rOnyara-minden gondolatukat ehnonéték ag anyjuknak közölték az anyjukkal.- Apropó, a Gondáné kutyái - mondta örvendezve. - Emlékszel, amikor a selyempincsije megkölykezett? Négy #» kölyke volt, emlékszel?- Emlékszem - mondta Tamás. - Utálom a selyempincsiket.- Hát arra emlékszel-e, hogy az anya hogy imádta a kölykeit, meg vice versa, ahogy az apád mondaná?- Mondom, hogy utálom a selyempincsiket - morogta Tamás. - Nem figyeltem meg a családi életüket. 246
