Déry Tibor: Sorsfordító évek X.-ben. Kihallgatási jegyzőkönyvek, periratok, börtönírások, interjúk és egyéb művek, 1957-1964 - Déry archívum 16. (Budapest, 2002)
1957 - Elbeszélés
1957 Az asszony anya lesütötte a szemét. - Én azt hiszem - mondta ha az állat tud gondolkodni, akkor a kicsinyek bizonyára gondolatukat gondjukat, bajukat közölték az anyjukkal.- Hogy jut ez most eszébe? - kérdezte Tamás, és csodálkozva felvonta színtelen, egymásba nőtt szemöldökét magas homlokára. - A fiatal Az ifjú selyempincsik gondjai, bajai?- Csak úgy - mondta az anya, s hevesen elpirult, de az asztali lámpa fénye szerencsére nem ért el az arcáig. - Épp csak Véletlenül eszembe jutott. Tamás fejét rázta. - Sosem véletlen, hogy mi jut az ember eszébe. A véletlen valaminek a neve, ami nincs.- Lehet - mondta az öregasszony anya csüggedten. De hirtelen új erőre kapott. Egy újabb tapintatos, finom eéteá» jutott eszébe célzást talált ki hirtelenében, amellyel most már minden bizonnyal kicsalogathatju kicsalogatja fiából a vallomást.- Olvastad a Linder hadügyminiszter tegnapi beszédét? - kérdezte. Tamás meglepetten bámult anyja arcába.- Azt mondta benne szorul szóra - folytatta az öregasszony anya -, hogy nem akar többé katonát látni. Ehhez mit szólsz?- Mit szóljak? - mondta Tamás. - Miért néz rám olyan diadalmasan, édesanyám? Ez S ez meg hogy jut az eszébe? A-kis'öregasszony Az anya már-már kétségbeesett nehézfejű fia teljes süket értetlenségén. Milyen, hogy Elhatározta De elhatározta, hogy most már nem tágít; akármilyen tapintatlanság is, még továbbmegy egy lépéssel a fia elé. - Milyen rossz lehet katonának lenni - mondta sóhajtva —, ha még a hadügyminiszter sem akar többé katonát látni.- Hogy rossz-e? - A diák az anyjára nézett s hirtelen sandított, s váratlanul hangosan elnevette magát. - Mit akar belőlem kitudni, édesanyám? - kérdezte, s nevető harsány fehér fogait rávillogtatta a szégyenkező kis arcra, mely izgalmában most újra elpirult, esz nagy fényes haja alatt, még az apró füle is kivörösödött, mint egy szégyenkező süldő lánynak. - Látom, kérdezni akar valamit, s nem meri.- Hogy nincs-e valami bajod, édes drága fiam - mondta az asszony, » szíve vula mivel gyorsabban vert az izgalomtól. - Valami, amit eltitkolsz előttünk? Tamás lehajolt, s megcsókolta az anyja a kezét. - Nincs semmi bajom, drága, imádott édesanyám - mondta. - Magánál bájosabbat, tisztábbat s jobbat az emberi fantázia sem tudna kitalálni. A legszívesebben az ölembe kapnám s összevissza csókolnám.- Tényleg nincs semmi bajod? - kérdezte az anya.- Nincs, édesanyám - mondta Tamás. Az asszony lefekvés előtt még bement az urához, aki ugyanúgy, mint a fia, még az íróasztalánál ült, s egy vastag tudományos könyvben olvasott olvasgatott. - Kivettem belőle, nincs hál’istennek semmi baja - mondta neki diadalmasan, s mindkét kezével az íróasztalára íróasztalra támaszkodva rámosolygott az öregúr fáradt szakállára s fölötte a villogó szemüvegre. 247
