Déry Tibor: Sorsfordító évek X.-ben. Kihallgatási jegyzőkönyvek, periratok, börtönírások, interjúk és egyéb művek, 1957-1964 - Déry archívum 16. (Budapest, 2002)
1957 - Elbeszélés
1957 lyek még az eszméletére sem vetettek árnyékot. - Tessék! - mondta szórakozottan, fel sem pillantva könyvéből, Elliot Smithnek egy vaskos az emberiség őstörténetével foglalkozó antropológiai munkájából, amikor este az anyja bekopogott hozzá. Meglepetten nézte, hisz éjszakára már elbúcsúztak egymástól.- Keziccsókolom - mondta örvend ve? s felugrott. - Csak nincs valami baj? A kis örcgasBzony az ajtóban Az asszony zavartan álldogált az ajtóban karcsú, bájos alakjával, mintha egy fiatal lány késlekedett volna a küszöbön, a szeme ragyogott a lámpafényben, keze még a kilincsen vek tétovázott. Hát persze, gondolta, az első ügyetlenség! Nappal kellett volna vele beszélni, ha egyszer véletlenül kettesben maradnak, nem külön felkeresni éjjel a szobájában. Persze hogy most gyanút fog.- Be csúnya a szobád, fiam - mondta, s mógogyszor végigjártatta tekintetét a fehér faágyon, a puhafa könyvespolcokon, a semmilyen íróasztalon, a szőnyegtelen, kanárisárgára viaszkolt padlón. Még csak egy kis könnyűvérű rendetlenség sem enyhítet te borzolta fel a szoba rendetlenségét sivárságát, szerteszét heverő könyvek, felszálló cigarettafüst: Tamás nem dohányzott, s kínos rendet tartott könyvei, jegyzetei között.- Csak nincs valami baj?- Szamár vagy, fiam - mondta az anya. - Ha baj volna, akkor sikoltoznék, vagy legalábbis ki volna sírva a szemem. Hova üljek?- Ide, ebbe a székbe, édesanyám - mondta a diák, s az anyja elé tolta a saját székét, ő maga az ágy szélére kuporodott le. - Ha nem akarja, hogy kihallatsszék, amit beszélünk, akkor behúzhatom a szövetfüggönyt.- Dehogy - mondta az öregasszony anya. - Nem szükséges.- Hát csak úgy jött be hozzám, beszélgetni? - kérdezte a diák.- Persze - mondta az anya. A diák arca ragyogott az örömtől. - Az finom - mondta. - Mostanában oly ritkán beszélgetünk egymással.- Azért jöttem - mondta az anya, s fejét egy pillanatra elfordítva titokban elmosolyodott -, mert olyan ritkán beszélgetünk.- Tulajdonképpen miért?- Nem tudom - mondta az anya. A cipője orrát nézte, most már alig tudta visszatartani nevetését. Az ablak előtt egy sötét árnyék haladt el a lépcsőház felé tartva. Körös-körül az udvarban emeleten kivilágított ablaknégyszögek állták körül az udvar cselédsötétségét, megvilágítva megfényesítve a vasrácsos gangnak egy-egy rövid részletét. A csillagos őszi eget nem lehetett látni. - Nagyon ritkán beszélgetünk - mondta az anya. - Azért jöttem most be.- Emlékszik - kérdezte a diák -, két éve, a nyáron, amikor a Zugligetben nyaraltunk, esténként, ha már lefektette papát, mindig jártunk még egyet a kertben, s mennyit nevettünk akkoriban? Most megkérdezhetném megjegyezhetném, gondolta az öregasszony anya homlokát ráncolva, hogy mostanában miért látom oly ritkán ritkábban látom nevetni, s utá245
