Déry Tibor: Sorsfordító évek X.-ben. Kihallgatási jegyzőkönyvek, periratok, börtönírások, interjúk és egyéb művek, 1957-1964 - Déry archívum 16. (Budapest, 2002)
1957 - Egy kis emlék november 7-hez
1957 keltezésre tekintünk - október 18 talán kiemelhetnénk a számvetés motívumát. Déry aznap töltötte be hatvanharmadik évét. Egy hét múlva megkezdődött tárgyalása. Szeretnék írni, ha másért nem, hogy azért, hogy a gondolkodás - az önmarcango- lás, s «Kegy a pillanatig sem szünetelő lelkiismeretfurdalások, feleségemről, anyámról, múltamról való töprengés elviselhetetlen gyötrelmeiről legalább ideig-óráig elfeledkezzem. De alkotáshoz nincs erőm. Fantáziám nem dolgozik, s ha nagy nehezen mégis összeszed valamit, nem tudom megszerkeszteni. Alkotó erőm cserben hagyott. (Vajon visszatér-e valaha?) De talán annyi mégis sikerül, hogy elemi iskolás módjára egyszerűen a papírra tegyem egy emlékemet, amelynek talán azért van valamennyi érdekessége, mert József Attila szerepel benne. A napokban eszembe jutott, hogy közeledik a Nagy Októberi Forradalom negyvenedik évfordulója. ízléstelen volna, ha én itt a börtönben most, mintegy védekezésként arról kezdenék beszélni, hogy mi minden köt a Szovjetunióhoz, ifjúságom orosz irodalom nevolt ízlése legnagyobb irodalmi élményétől, az orosz irodalomtól kezdve egészen addig a pillanatig, amíg a Vörös Hadsereg ki nem szabadított a nyilasok kezéből. Évtizedekig minden ifjúkori ábrándom s férfi-reményem arrafelé vett irányt. Ennek történetét egyszer - ha életben maradok, s lesz erőm - meg fogom írni, mint annttk a korszaknak egyik jellemző s az egész társadalmat röntg megvilágító tünetét. Most nem bírnám elvégezni a munkát. De ebből az időből való alant következő néhány sornyi személyes emlékem is, amelyet pedig mentsen az, hogy József Attilát állíthatom a közepébe. Nem el emlékszem már pontosan, hogy a harmincas évek elején vagy inkább közepe tája felé történt, hogy egy éjjel Attilával, mint oly gyakran, megint a Japán kávéházban üldögéltünk, előbb nagyobb, majd 11 óra után gyorsan fogyó társaságban. Vitatkoztunk - mennyi vitatkoznivalója van azoknak, akik nemcsak a saját boldogulásukat nézik az életben, hanem valamilyen önzetlen eszményt igyekeznek szolgálni! Az este folyamán Attila esetleg játszott egy parti sakkot is, erős játékos volt, ritkán talált magához való partnert, aztán megint visszaült a vitába de az idő nagyobb része beszélgetésben telt el, persze elsősorban irodalomról, szocializmusról, pszichoanalízisről, s arról, hogy e két utóbbi összeegyeztethető-e; ez volt Attila egyik kedvenc rögeszméje, melyről egy hosszú tanulmányt is írt. O volt a társaságban a legfiatalabb, bár akkor még engem is csak mint „fiatal, tehetséges” írót emlegettek, negyven év körüli korom s kopaszodó fejem ellenére; kommunista hírem s a rendőrségi Fekete könyv „K” betűs jelzése gondoskodott arról, hogy nyomtatásban nemigen jelenhessek meg. De azért szakadatlanul írtam, igaz, hogy túlnyomórészt rosszat, amit később kénytelen voltam elvetni. Éjfélkor, egy órakor, amikor a kávéház már szinte kiürült, Attilával együtt mi is útnak kerekedtünk. Nem emlékszem, hol lakott akkoriban, de azt tudom, hogy gyakran hazakísért, folytatni a bevégezhetetlen vitákat. Az Andrássy úton ballagtunk, a Vilmos császár út irányában. Egyízben megálltam. 179
