Déry Tibor: Sorsfordító évek X.-ben. Kihallgatási jegyzőkönyvek, periratok, börtönírások, interjúk és egyéb művek, 1957-1964 - Déry archívum 16. (Budapest, 2002)
1957 - Lelkiismeret-vizsgálat
1957 beranyaggal kell felépíteni, tehát s a tényt, hogy a gyakorlatban a mi vezetőségünknek sem áll különb emberanyag rendelkezésére; ennek az anyagnak a gyarlósága s elégtelensége is növeli a vezetés politika nehézségeit, s az anyag hibái kiütköznek - anélkül, hogy a vezetőség ezért személy szerint felelős volna - magának a vezetésnek a politikáján. S továbbmenően, ha az eszemmel mindezt tudtam is és mindig számon is tartottam volna, de az indulataim elfelejtkeztek róla. író vagyok, művész vagyok, akit elsősorban érzéki benyomásai révén irányítanak munkájában, akit a világ megváltoztatásában elsősorban indulatai segítenek. Több helyt elmondtam már — itt épp csak megemlítem —, hogy a Rajk-per s mindaz, ami utána jött, gyógyíthatatlan sebet ütött erkölcsi érzékemen, megrendített hitemben - nem a pártba vetett hitemben, hanem azokban a vezetőkben, akik elkövették, eltűrték vagy elhallgatták a bűnt - s ennek az emléknek az árnyéka; a bizalmatlanság ezután elkísért minden gondolatomban, amely a párt, jobban mondva a pártvezetőség körül forgott. Itt sem voltam reális, azaz végeredményben igazságtalan lettem, azon az alapon, ahogy a közmondás tartja: hogy aki az embernek egyszer hazudott, annak többé nem hisz. Túlzó és dogmatikus - a valóságtól elrugaszkodó! - voltam erkölcsi következtetéseimben, mert miért ne hozhatna, pl. jó, sőt kitűnő, gaz tudományosan helytálló mezőgazdasági intézkedéseket egy testület, melynek egy tagja, sőt esetleg több tagja is, erkölcsileg nem feddhetetlen, sőt továbbmenve, maguk a vétkesek is nem lehet- nek-e kitűnő szakemberek a maguk területén, még egy nagy erkölcsi hiba elkövetése után is, vagy még tovább következtetve, nem képzelhető-e el, hogy az évek során hibájukat belátták, megbánták, s jóvá tennék, ha lehetne? Arról nem is szólva, hogy a Rajk-per nem állt magában, előzményei és kísérői voltak, s nemcsak mint egyes emberek cselekedete értékelendő, hanem mint politikai, történelmi jelenség. Legnagyobb hibám azonban az volt, hogy a párt politikáját nem történelmi mértékkel mértem. Tehát a tévedéseit sem. Ha egy-egy ilyen tévedésnek nemcsak a lokális helybeli és aktuális súlyát mérem le, hanem elhelyezem abban a világtörténelmi folyamatban, melyet a kommunizmusért folyó harcnak nevezünk, abban a pillanatban nevetséges méretűvé zsugorodik csak ahhoz az egyetlen tényhez képest is, hogy Magyarországon köztulajdonba vették a földet, a bányákat és az üzemeket. Általában azt szokták nekünk, bíráló íróknak a szemünkre vetni, hogy csak a hibákat emlegetjük, de elhallgatjuk az eredményeket. S noha tulajdonképp nem kívánható, hogy egy-egy részletről, szélé például a könyvkiadói politikáról szóló bírálatban a föld s az üzemek köztulajdonba vételéből induljunk ki, vagy a középiskolai tankönyvek kritikáját összekössük a munkanélküliség megszüntetésének dicséretével, a szemrehányás alapjában véve mégiscsak jogos. Nem azért, mert a szavainkból maradtak ki az eddig elért eredmények említése, hanem mert gondolkodásunkból. S az a körülmény, hogy a gondolkodásunkból kimaradtak, okvetlen megváltoztatja a helyen ura magának a bírálatnak a helyes arányait, megváltoztatja a hangját, a módszerét. Ez is, sajnos, egyik jellegzetes oldala volt kritikai állásfoglalásaimnak. De mondom, legnagyobb hibám a helyes történelmi perspektíva hiánya volt; ezekből következett egyes nézeteimnek hibás volta, emezekből pedig a helytelen cselekedő
