Déry Tibor: Sorsfordító évek X.-ben. Kihallgatási jegyzőkönyvek, periratok, börtönírások, interjúk és egyéb művek, 1957-1964 - Déry archívum 16. (Budapest, 2002)
1957 - Lelkiismeret-vizsgálat
1957 det. Túl türelmetlen voltam: azaz a magam rövid emberi életével mértem egy évszázados gondolatnak s egy évszázados harcnak a haladását. Minduntalan elfelejtkeztem arról, hogy mennyi időre volt szükség időbe telt, amíg eljutottunk I9l7-ig, s hogy ennél is mennyivel hosszabb időre lesz szükség, talán még évszázados harcokra, amíg meg tudjuk teremteni a földön a kommunista társadalmat, hogy egy ekkora útnak olykor kitérői is vannak, s hogy elkerülhetetlen, hogy olykor zsákutcába ne jussunk, s ne kelljen visszafordulnunk. Én ezeket a kitérőket és zsákutcákat egyoldalún, legtöbbször a politikusok személyi hibáinak és tehetetlenségének tudtam be, s egyoldalúan csak erkölcsi mértékkel mértem, holott az egyes helyzetek létrejövetelében, tehát a keletkezett hibákban is, erkölcsön kívüli, s gyakran fékezhetetlen gazdasági és történelmi erők működtek közre. Olyan tényezők tehát, melyeket egy mégoly szigorú erkölcsi akarat is képtelen lett volna szabályozni. Ma is vallom ugyan, hogy „a cél nem szentesíti az eszközt”, s hogy az igazságot nem lehet sek a hamisság útján megközelíteni, de a hibáknak önmaguknak kell - történelmi ellenhatásuk révén - önmagukat kijavítaniuk. Természetesen ez az ellenhatás is emberek műve, de én ebben a folyamatban, ma úgy látom, szerénytelen, nem írói mesterségemhez illő szerepet vállaltam, tulajdonképp ízlésem és kedvem ellenére, vélt kötelességből. Bár a tényleges gyakorlatban csak egy-egy ritka esetben, de gondolatban állandóan vétkeztem a párt ellen. Amikor ezt ma felismerem, s kimondom, nemcsak az fáj, hogy az én eszem és az értelmem csődöt mondott - s épp abban az ügyben, amelyre majd negyven évvel ezelőtt az életemet tettem fel -, hanem külön bűntudattal tölt el, hogy a pártot akkor hagytam cserben, amikor szüksége lett volna rám. * Cselekedeteim között, azt hiszem, mindössze egy volt, amely reális tényezője lett a politikai életnek, s mint ilyen a pártvezetőséggel szemben tanúsított ellentállásom- nak: Petőfi-körbeli beszédem. Magatartásom, s gondolkodásom minden tévedése ebben csapódott le s kapott kifejezést. Most nem nézem — mert ennek az önvizsgálatnak nem ez a tárgya —, hogy a beszédnek lehettek esetleg hasznos gyakorlati következtetései következményei is. Azt sem vizsgálom, hogy voltak mentségei, sőt számos olyan gondolata, melyekkel lényegében ma is egyetértek, de továbbmenően olyan részletei is, amelyekkel amelyekben a szó legjobb értelmében vett szocialista humánig erkölcs kap helyet és kifejezést (pl. abban a részben, mely méltányosságot követel és igazságos megítélést követel nemcsak a párt funkcionáriusai, de a hibákért legfelelősobb felelős vezetők számára is). Mindez azért nem kaphat helyet abban a vizsgálóbírói nyomozásban, melyet a saját lelkiismeretem folytat önmagámmal özemben most ügyemben, mert én itt elsősorban a bűnösség vagy ártatlanság kérdésére akarok feleletet kapni, s az enyhítő és mentő körülmények kérdése e pillanatban nem érdekelnek. Petőfi-köri beszédem, végső hatásában vizsgálva, ártott a pártnak A szónoknak, még sokkal inkább, mint az írónak, az a dolga, végső hatásában 111
