Déry Tibor: „Liebe Mamuskám!” Déry Tibor levelezése édesanyjával (Déry Archívum 10. Balassi Kiadó–Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)

Az emigráció első állomása, Bécs (62-99. levél)

tedben gondolj a jövőre is. Élj boldogul, ölel és csókol számtalanszor szerencsétlen Apád, Károly.") A Tanácsköztársaság bukását követő fehérterrort az író személyesen is megtapasztalja. Szinte a szeme előtt koncolják fel 1919 augusztusában Savanyúkúton a Bécs felé menekülő Szamuely Tibort - a másik, a vörös terror egyik kulcsemberét, s Budapestre visszatérve őt magát is elfogja egy fehér különítmény. Igaz, csak kihallgatják, majd egy idő után elengedik. Közben a „szellem" oldaláról is provokálják. Az egyik cikkíró „tollkufár"-nak nevezi, a másik az „irodalmi patkánylázadás" hangadójának. (Lásd Lendvai István: Néhány adat az irodalmi patkánylázadáshoz. Új Nemzedék 1919. okt. 1., 3. - Sárvári:/! tollkufárok. írók, akiket a diktatúra fizetett. Gondolat 1919. okt. 16., 3. sz. 18-20.) A csalódást, a megrendülést lassan dolgozza fel - a saját törvényei szerint: művészete közegeibe emelten. Lényegét - hogy tudniillik a szocialista eszmék ugyanúgy terrorba torkollottak, mint a fehérek, s hogy ennek ellenére az egyén a szabadságot ebben a tökéletlen társadalomban tudja csak mégis megvalósítani - a Salamon tornya című novellájában fogalmazza meg egy maga szabta kifejezési formában. Ebben a „fabula" és a leírás részletei egyre meghatározóbban válnak elvont, általános és filozofikus tartalmak hordozóivá. Szövegének kritikai jellegű újraközlése: Lia. Bp. 1996. 188-212. (Déry Archívum 1.) Miközben a huszadik század új típusú konfliktusainak megoldásait keresi, magánélete lassan zsákutcába siklik. Magánemberként nem tudja elviselni a visszatért ósdi és erkölcsi nézeteit sértő közállapotokat. Eletét gyökértelennek érzi, úrrá lesz rajta a kétségbeesés - és a kártyaszenvedély. S miközben újra és újra kihívni véli a sorsot - csendben elúszik az apai örökség, a Wesselényi utca 13. őt illető része (és a mama haszonélvezete). Öngyilkossággal foglalkozik - talán apja példája nyomán -, búcsúlevelét is megírja, de végkövetkeztetéseiben mégis az életet - egy új életet választ: az ország határain túl, az itthoninál nagyobbnak remélt szabadságban. (Befejezetlen búcsúlevelét nagybátyjához intézte. A ránk maradt néhány sort azért is érdemes idéznünk, mert a hozzá fűződő ellentmondásos érzéseket jól szemléltetik: „1920. szept. 5. vasárnap Kedves biermann bácsi, az életben, életünk utolsó éveiben nem sok szeretet és barátság kötött össze bennünket. Most - halálom előtt - hirtelen szeretetet érzek kicsírázni irántad, mert azt látom Benned, akivé nem lehettem; anyám védelmezőjét, családunk épületének sarokkövét, amelyre valamennyien támaszkodunk, és amelyre valamennyien rá vagyunk utalva. Bizonyos vagyok benne, hogy utolsó kívánságom teljesíteni fogod, és a hála szeretetté alakul át bennem. Védelmezd anyámat és légy hozzá jó, talán Neked sikerül Isten előtt jóvá tenned azt, amit én ellene vétkeztem. Erős ember vagy, akinek a vállain ez az új áldozat talán nem lesz túl nehéz. Különben a következő dolgokra kérlek:" [a levél ezzel megszakad].)