Déry Tibor: „Liebe Mamuskám!” Déry Tibor levelezése édesanyjával (Déry Archívum 10. Balassi Kiadó–Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)

Bevezető

nemzedékét is. Nagyapja és annak testvére egyaránt a szabadságharc ügyét szolgálta. Utóbbit 1849-ben Haynau megbírságolta, mert segítette a külföldre menekülőket. Rosenbergék ezzel szemben rendületlenül őrizték bécsi kötődéseiket, a családon belül németül beszéltek is, s ezen a nyelven folyt vállalataik adminisztrációja - még a húszas és harmincas években.) A mama és fia közötti levelezés kialakulása mögött - amelynek első darabja 1901-ben, befejezése pedig 1958-ban keletkezett - kétségkívül az a jól átgondolt és egészséges szülői igény áll, amely megkívánta a család folyamatos kapcsolattartását még akkor is, amikor annak tagjait gyógyíttatás, pihenés, munka, emigráció vagy egyéb kényszerítő körülmény elszakította egymástól. Utólagosan egybegyűjtött és rendezett formájában azonban tartalma sok tekintetben új értelmet nyer. A puszta tájékoztatásra szánt üzenetek túlmutatnak egykori napi funkcióikon, s olyan vonatkozásokat is felszínre hoznak, amelyek megfogalmazása talán nem is volt íróik szándékában. Először is testközelbe hozzák az anya és fia kapcsolatának hétköznapjait, s e hétköznapokon keresztül tényszerűen képesek érzékeltetni, milyen sokrétű és sajátos volt ez a viszony, amelyet a kölcsönös szeretet ellenére rejtett s néha ki is tapintható ellentmondások terheltek. Az első és legszembetűnőbb jellegzetessége ilyen szempontból e vallomásoknak, hogy közegük alapvetően a hétköznapi eseményekre korlátozódik, de ugyanakkor ezeket sem fedik fel fenntartások nélküli közvetlenséggel. Az író életének történéseiről válogatva, „célzottan" informálnak - a híreket a mama érdeklődési köréhez igazítva. Ne hallgassuk el: ez a kör a levelezés közel hat évtizede alatt nem sokat változott; viszonylagosan mégis szűkült. Fia egyre gyarapodó szálakkal kötődött az írói hivatáshoz s az irodalmi, művészeti és politikai élethez. Látóköre évről évre tágult, nem beszélve írásművészetének elmélyüléséről és az ezzel kapcsolatos szakmai kérdésekről. A mama azonban ide már nem követte, s kísérletet sem tett, hogy ebbe - a magyar nyelv közegéhez kötődő - belvilágba utána lépjen. Megmaradt Goethe és Schiller, gyermekkora klasszikusai mellett. A levelek ugyanakkor azt is felfedik, hogy e ki nem mondott, és csak a gyűjtemény egészéből kihüvelyezhető távolodás ellenére hogyan igyekezett a fiú mégis ízelítőt nyújtani beszámolóiban az élete értelmét jelentő íráskényszerről. Igaz, amikről így szó esik, az legfeljebb a felület: tervek, megjelenési adatok, kisebb-nagyobb sikerek - és olyan események híradásai, amelyekből művek születtek, vagy amelyek a művek születésének a körülményeiről tudósítanak. Ám az utókor számára ezek az adatok is értékesek, hiszen többségük nélkülözhetetlen fogódzót kínál az írói életrajz és a hiteles pályakép megrajzolásához. (Ugyanakkor azonban arra is rá kell mutatnunk, hogy a levelek jelentős hányadában érvényesülő tényszerűség és szűkszavúság sem tudja elfedni az esetenként mégis feltörő szeretetnek azt a hőfokát, amely meglehetősen ritkuló - s talán egyenesen régimódinak tűnhet - racionahzálódó századunkban.) A levelezés többé-kevésbé rejtett üzenetei sorában külön és kiemelten kell szólnunk arról a hozadékról, amelyből a társadalmi háttérre, a századforduló zsidóságának életkörülményeire és életmódjára lehet következtetni. Ez az aspektus önmagában is érdekes és tanulságos. Ám ebben a kiadványban, amelynek középponti alakja mégis csak maga az