Déry Tibor: A Halál takarítónője a színpadon. Cikkek, nyilatkozatok, jegyzetek 1921-1939 - Déry archívum 5. (Budapest, 2004)

Bécsi maradványok - Ady első verseskötetének új kiadása

nem tartozik a közönségre, melynek most, ebben a formában, nem is adtak alkalmat, s melynek tán nincs is türelme felügyelni rá, s elgondolkodni rajta, s így tulajdonképpen csak Ady kompromittálására s lényének félreismerésére alkalmas elolvasása. Mert egészen rossz könyv ez, s egészen rossz verseket ír benne Ady, 21 éves korában, debreceni diákoskodása alatt, s így csak természetes, hogy a hivatalos irodalom képviseletében Ábrányi Emil gyönyörködve öleli keblére, előszót írván könyve elé: „Ön nem az ügyes verselők, hanem a poéták számát szaporítja ezzel a kötetével, és Önre magas fok várakozhatik a magyar Parnasszuson, ha megkezdett útján továbbhalad, amit bizonyosra veszek, mert verseiből kiérzem, hogy Önnél a poézis nem az ifjúkor rímelő szeszélye stb.” Éppily természetes, hogy később, amikor Ady már valóban felvágtatott a Parnasszusnak ama magas fokára, ugyanez a hivatalos irodalom szűk s buta szemei elé tartva peploszát, fordul el tőle pironkodva, dohogva, sőt dühödten, s hogy Ábrányi csalódottan állapítja meg, hogy rosszul érezte, amit annak idején „verseiből kiérzett”. De a kötet nem való a közönség kezébe, mint ahogy az igazi irodalom viszont nem való a hivatalos irodalmi körök elé.

A probléma pedig csak filológusok s költők számára érdekes probléma. Az, hogy hogy írhatott Ady Endre: „Nem élek én tovább, Csupán addig élek, Amíg szerelmemért Szerelmet remélek.” - ilyen s ehhez hasonló strófákat? Hogy micsoda rejtelmes erő az, ami mozgatja a még éretlen művészt, s ilyen gesztusokra taszítja? S hogy a művészi öntudatlanság vajon hol torpan vissza hirtelen saját felelőtlenségétől, micsoda élmény hirtelen fáklyafényénél vagy lassú érés kiüresedésétől párolog át öntudatos művészetté?

17