Déry Tibor: A Halál takarítónője a színpadon. Cikkek, nyilatkozatok, jegyzetek 1921-1939 - Déry archívum 5. (Budapest, 2004)

Egy elmaradt „ponyvatörténet” - Áronból ember lesz

tvnÁrv- Édesapám, maga sír! - kiáltotta Rózsi. - Miért sír, édesapám?- Dehogy sírok! - mondta Borcsik Mózes, s hangosan nevetett. - Nem látod, hogy nevetek!- De sír! - makacskodott a kislány. - Nevet is, meg sír is! Adja rám a hálóingemet édesapám, mert fázom!

Borcsik Mózes az ágyhoz lépett, óvatosan kinyújtotta a kezét, s megmarkolta a hálóinget.- Az nem a hálóingem! - kiáltotta rögtön a kislány. - Hát nem látja édesapám? Ez a nappali ingem, amelyet épp most húzott le rólam!

Borcsik megtapogatta a kis inget; valóban még meleg volt a gyerek testétől. A hálóing valamivel odébb feküdt. Ráadta a kislányra, aztán megsimogatta a fejét és kiment a szobából.

Ha a gyerekei észreveszik rajta, hogy megvakul, akkor elveszett. Áronnak még esetleg el lehetne magyarázni, hogy mi forog kockán, de hogy fogja be ennek az ötéves csöppségnek a száját! Ha ez elmondja másnap Gottschligné- nak, hogy az apja a nappali ingét adta rá a hálóinge helyett, ez nyilvánvalóan szöget ver az asszony fejébe, aki amúgy is mintha gyanakodva figyelné az utóbbi időben. Szemmel kísérné minden mozdulatát, és előbb-utóbb felfedezné az igazságot.

Még nyolc hónap, gondolta Borcsik, és ökölbe szorult a keze.

Áron is súlyos gondokat okozott neki. Tudta, hogy a gyerek rosszul tanul, s délutánonként is elcsavarog ahelyett, hogy odahaza ülne s a leckéjét tanulná. De nem tehet semmit ellene; a gyeplő lassanként kicsúszott a kezéből, az élete bomlott, szakadozott, a magára vállalt embertelen feladat annyira felemésztette minden erejét, hogy többre már nem futotta.

Rádült az asztal lapjára, kezébe vette a tollat, s dolgozni kezdett.

*

Áron másnap reggel már kialudta ijedtségét. A szokottnál valamivel korábban ébredt, de amikor át akart menni a nappalin, meglepetve látta, hogy annak ajtaja még mindig be van zárva.

Még mindig, vagy már megint? Kívülről megkerülte a házat, felhúzódzko- dott a nappali ablak párkányán, s benézett a szobába.

Apja az asztalnál ült. Háttal fordult az ablaknak, nem lehetett jól kivenni, mit csinál, de Áron úgy látta, hogy egész felsőtestével az asztalra dűl, sőt még a feje is mintha az asztallapon feküdnék. Úgy látszik, az éjjel elnyomta az álom, gondolta Áron.

Verőfényes tavaszi nap volt, a hegyek felől édes virágillatot hozott a szél, a Jolcsva olyan tisztán csobogott, hogy az ember legszívesebben fejest ugrott volna a vízbe. Áron levetette cipőjét és belemártotta lábát; addig hagyta benn, amíg a hideg víz pirosra nem csípte, s a háta is lúdbőrözni kezdett. Aztán felrántotta cipőjét, és lelkesen ugrándozva, elindult az állomás felé.------------------- 122-------------------