Déry Tibor: A Halál takarítónője a színpadon. Cikkek, nyilatkozatok, jegyzetek 1921-1939 - Déry archívum 5. (Budapest, 2004)

Egy elmaradt „ponyvatörténet” - Áronból ember lesz

ként már a kantinba sem járt el, mint azelőtt, hanem rögtön munkaidő végével hazajött, s még munkát is hozott haza az irodából, bezárkózott a szobájába s késő éjszakáig dolgozott.

Áron az utóbbi időben félt az apjától. Baljós félelmét most még megtetézte, hogy - ami eddig még sohasem történt meg vele - intőt is kapott. Eddig sem volt ugyan jó tanuló, de nyílt eszével s jó emlékezőtehetsége segítségével sikeresen kikerülte a polgári iskola valamennyi zátonyát... amíg aztán most egyszerre csak be nem kapta a legyet. S hogy ehhez a legújabb balesethez mit fog szólni az apja mostani mérges kedvében, azt el sem tudta képzelni... a legrosz- szabbtól tartott! Ezért is szökött haza két órával az iskolaidő letelte előtt: - hogy mielőbb túl legyen a válságon.

Egy ideig elgondolkodva állt a hatalmas fűrészcsamok egyik oldalsó bejárata előtt, amely elé a villamos tolató kocsi épp akkor gördített egy fenyőfarönkökkel magasan megrakott vagont. Aztán megrázta magát és fütyörészve hazaindult. Amikor a csarnok túlsó végére ért, észrevette, hogy a brikett- sajtolónak be van csukva az ajtaja s a kulcs kívülről benn van a zárban. Rögtön megállt, s még a fütyülőjét is elállította.

Egy ideig csendesen nézelődött. A brikettsajtoló a csarnoknak a teteje alatt volt elhelyezve, Áron már gyakran járt ott. Úgy ismerte egyébként is az egész óriási telepet, mint a tenyerét. Tágas helyiség volt a sajtoló, óriási hegyek álltak benne fűrészporból, a levegő is azzal volt tele, s két- három román lány a padlóba beépített tölcsérbe szakadatlanul öntötte a fűrészport, amely aztán egy alsó nyíláson kibújva, már préselt állapotban, mint egy végeláthatatlan fehér kígyó kúszott le a földszintre egy keskeny csatornán.

Áron szívesen járt a sajtolóba; délután hat óra után például, amikor a gyár leállt, s az egész csarnok kiürült, pazarul el lehetett ott heverészni a meleg fűrészporban.

Zsebre tett kézzel állt most a feljárat előtt, hosszú szőke haját homlokába csapta a hegyekről lehúzó, vidor tavaszi szél, merész, szép fiúarcában a szeme ördögien csillogott. Soha nem vette eddig észre, hogy az ajtó kulcsra jár. Amikor megállapította, hogy senki sem figyeli, egy ugrással az ajtó mellett termett, s ráfordította a kulcsot. Aztán mintha mi sem történt volna, ártatlan arccal odébbsomfordált.

Pontosan tudta, mi fog most történni. Néhány perc múlva dél, megszólal a gyári duda, s abban a percben leállnak a gépek. Tízig sem lehet számolni s már üres a placc, a munkások szétszélednek. Mire a brikettsajtolóban a lányok leverik arcukról és ruhájukról a lisztként rájuk telepedett fűrészport s leérnek a rájuk zárt ajtóhoz, addig már egy árva lélek nem lesz a közelben, aki meghallaná visongásukat.

Nem csalatkozott. Abban a percben, hogy a duda megszólalt, a téren szerteszét futkosó kis villamosok megálltak, a rönktéri munkások letették a spátnit, a körfűrészek velőkig ható sivítása s a gatterek mélyebb zúgása elhall------------ 117 ------------