Déry Tibor: Különös árverés. Regények 1920–1942. Ein Fremder (Déry Archívum 4. Petőfi Irodalmi Múzeum és Kortárs Irodalmi Központ, Budapest, 1999)
úgy érezte s attól félt, hogy az önmagával tehetetlenül fekvő, meztelen test hirtelen megmozdul s (ét) lábánál fogva lerántja magához a földre, mégis ott maradt továbbra is, azzal a nyugodt kíváncsisággal szemlélődve, mi a szobába való belépése óta eltöltötte, s ami aztán csak reggel felé hagyta el váratlanul és hirtelen. (Egy) Hosszúkás, sovány, meztelen férfitest feküdt előtte, teljes mozdulatlanságban. (- s C3ak néha remegtette meg egy-egy belülről jövő görc3, gyore hullámokban futva végig a bőr alatt.) A hold bizonytalan fényében az egyes testrészeket nem lehetett pontosan kivenni, a kezek mintha ujjatlanok volnának, vagy ujjaik összenőve, s az első percekben a fej is mintha közvetlenül a törzsre nőve - nyak nélkül - mozogna csak jobbra-balra, s a nyak csak később hosszabbodott yolna ki a vállak közül, szinte észrevétlenül távolítva el a koponyát a törzstől. Az arc elmosódva, alig látszott - valami fénylő, hullámzó köd borította -, Kónya nem tudta megállapítani, hogy holdban csillogó por-e ez is vagy valami más - s ez a köd csak hosszabb idő után foszlott szét, ereszkedett rá az arcra, ennek formáját felvéve s vonásait megrajzolva. Eleinte úgyszólván semmi sem látszott az arcból, csak a két szem - (mint két csillogó k-út—fénylett át a ködbe s) a szakáll, a haj - színtelenül nyugvó foltokként a folyton mozgó világló pára közepette. (Két karja—könyökbcrinie^JiaJQlvü —' a mellén feküdt - felborult kézfej eld<:el,nm]Lliátá^ elülső két lába, a hasa vi\mwsz£^^ alá, és a két sovány comb láthatóan^n^egrjTTTtc^dtoi össze összekoppanva.) Úgy körülbelül félóra múlva, mikor az arc vonásai tisztultabban váltak ki már a ködből, Kónya észrevette, hogy az ajkak hangtalanul mozognak, mintha beszélni akarna a száj. Lehajolt és figyelt, de hiába. (Néha ugyan, mintha 3uttogá3t hallana, dc nem tudta megállapítani, hogy a tc3tböl ercd-c a hang.) S csak órák múltán - véghetetlennek tetszett neki az idő - hangzott el Révész szájából az első értelmes szó. Kónya közben egy pillanatra sem mozdult el (a test mellől.) mellőle. Csak egyszer szaladt be szobájába, hogy magára rántsa nadrágját-kabátját, mert puszta hálóingben fázott a hideg szobában, s egy széket hozott: előrehajolva, könyöklő kezébe támasztva a fejét, virrasztott a test mellett. Kint derengett már a hajnal, sötétszürke remegő színeket öltött a szoba gyér bútorzata, mikor Révész először megszólalt. Hosszú, mély sóhaj előzte meg szavát. - Kónya! - mondta halkan, kétszer egymás után („Kónya!"). A tanár megrázkódott, s még jobban előrehajolt. (- Kónya!—szólalt meg újra sípoló lélegzettel—egyedül varïT^^jjcmlaton Néhány percnyi csend következett. R^yész^jl^ de nem lehetett megérterü J jrnXiiiaö^^ teste remegve hánykolódott a piidkSiWriflítfögá^^ csapott át értelmes beszéddé, egy mondat vége felé:)
