Déry Tibor: Különös árverés. Regények 1920–1942. Ein Fremder (Déry Archívum 4. Petőfi Irodalmi Múzeum és Kortárs Irodalmi Központ, Budapest, 1999)

(- ... és a sötét liftben jöttem felfelé, egy 3zük, fekete ala^úÜ^aji^J^öttcTTT sípolt a levegő ... mert szélsebesen repüJtjUift^^ zökkent és megállt és szthkeJerj^Le^ett-t^^ ^It4-TjniaTIgüTou7Röviddel rá ismét s már jóval hangosabban megszólalt:) - Kónya - (mondta) ismételte - Kónya!... az istenért! ... egyedül van? Aztán megnyugodott. Körülbelül félóra hosszat hallgatott, s mikor újra megszólalt, már teljesen (normálisan) rendes hangsúlyozásával, megszokott indulatos ritmusában (s zavartan csapkodó szavajárásával) kezdett el beszélni. - Egy paplant adjon, valami takarót ... az istenért! ... hát nem látja, hogy megfagyok ... annyi esze lehetne, vagy annyira könyörületes, hogy ... Beburkolózott a dunyhába, térdét felhúzta a hasára, s még egy vánkost kért. De nem tudott még magától mozogni, Kónyának kellett a fejét felemelnie, s alátolnia a vánkost. Megkönnyebbülten felsóhajtott. - Kérem vegyen egy zsebkendőt, s törülje ki a könnyeket a szememből! mondta kis idő múltán. Mikor ez is megtörtént, ismét elhallgatott. Kinyitotta a száját, s lassan, erősen szívta magába a levegőt. S mikor néhány perc elteltével Kónya (hirtelenül szaggatott,) remegő hangon megtörte a csendet s egy kérdést intézett hozzá, csodálkozva fordította feléje fejét. - Hát nem látta? ...! Hát nincs szeme? - kérdezte türelmetlenül. - Egy fehér kutya! ... Kónya felugrott, (a szék éles robajjal vágódott a földre.) - Nem igaz - kiáltotta -, az nem lehet... az nem lehet... (az nem lehet.) Előrehajolt s kétségbeesett arccal bámult Révészre. - Ez dühösen nézett rá, fejét egy pillanatra felemelve - de rögtön rá visszahanyatlott. (- Ninc3 meg elég erőm—mondta csendesen—, majd ké3Öbb ... mo3jjdj^dniakarok! , 1 * Kónya megtántorodott. - AzjiejQiigaí^-^^^ egyszer, hangja felcsuklott,,jj

;

m££jk^ rá Révészre. - Csak erre az egyre feleljen kércnTTTTcliak erre az egyre ...) - Minden úgy volt, ahogy látta! - kínlódva fordította el arcát. Aludni akarok! ... fázom! ... majd később megmagyarázom ... fázom ... az ágyba! (Gyötrődő erőlködéssel,) Tántorogva felült. Kónya átfogta derekát, s nyögve, sóhajtva felemelte a nehéz embert a földről. (Egyszer visszaejtette, Révész lezuhant, s fájdalmasan felkiáltott.) Jó sokáig tartott, míg el tudta vezetni az ágyig. (Ide oda tántorogtak,) Révész térdben minduntalan összecsuklott, s teljes súlyával dőlt rá a vékony tanárra. Az ágyra úgy zuhant rá, lábait egyenként kellett felemelni. Mialatt Kónya visszament a másik szobába, hogy behozza a dunyhát, (a beteg) elaludt. (Szabálytalan, nehéz lélegzete sípolva szelte át a szoba csöndjét.) Kónya betakarta, a paplan alól kilógó kezét betolta az ágyba, gondosan ráfektette a dunyhát, vánkosát megigazgatta. Néhány percig még