Déry Tibor: Különös árverés. Regények 1920–1942. Ein Fremder (Déry Archívum 4. Petőfi Irodalmi Múzeum és Kortárs Irodalmi Központ, Budapest, 1999)

* Másnap, vasárnap, kevés megszakítással egész nap esett, de a zivatar, amely feloldaná a légköri feszültséget, még mindig késett. Azok a kirándulók, akik szombat reggel indultak útnak, a vasárnap délelőtt folyamán nagyobbára hazaértek, így délre a két part már olyan elhagyatott volt, mint máskor, forró júliusi vasárnapokon a belváros utcái. A budai hegyek vastag ködbe voltak mártva, a Duna vize gőzölgött, a fák leveleiről pedig úgy csurgott az esővíz, mint a hideg verejték. Irma egész nap a konyhában ült, a nyitott ablaknál. Minthogy nem volt órája, s a nap állása után sem igazodhatott, a tejivóba pedig egész nap senki sem tette be a lábát, sejtelme sem volt arról, hogy délelőtt vagy délután van-e; egész nap egyformán sötét volt az ég és a föld. Az ablaknál ült, ölében összekulcsolt kezekkel, s azt a kis darab tájképet nézte, amelyet az ablak bekeretezett: egy darab barnára sült, lucskos pázsitot, egy víztől csepegő szomorúfüzet, s annak ágai alatt a Duna egy kis, szennyesen sárga kivágását. Késő délután tört ki a vihar. Hirtelen, s olyan hatalmas erővel zúdult a tájra, hogy a fiatal lány első rémületében attól tartott, elsöpri a házat. Köröskörül a fák recsegve jajgattak, letört ágak röpködtek, s az özönvízszerű zápor alatt a Duna sárga vize bugyborékolni és habzani kezdett. Villám és mennydörgés szakadatlanul követte egymást, percnyi szünet nélkül. Uramisten, gondolta a fiatal lány, ilyen ítéletidőben talán csak nem jön el. Este tíz órára mondta be magát. Minthogy a Sörkert valószínűleg éppoly üres, mint a tejivó, korábban is elszabadulhat; viszont üyen égszakadás alatt s ilyen viharban talán mégiscsak odahaza marad. A Sörkerttől a tejivóig jó félórai út van; az eső pedig úgy szakadt, hogy két perc alatt is bőrig ázik az ember. Ha estig így esik, gondolta Irma, akkor talán egy napi haladékot kapok. De mihez kezdjek azzal a haladékkal? Hány óra lehet most? Egy alkalommal, amikor úgy gondolta, hogy már beesteledett, hirtelen olyan rémület fogta el, hogy felugrott az ablak mellől, a fejére borította vékony, sötétszürke kabátját s letette a vízhez. Végezni akart. De amikor meglátta a hatalmas folyam viharkorbácsolta hullámait, ijedten visszahőkölt. Az eső arcába vágott, s úgy elvakította, hogy se nem látott, se nem hallott rémületében, a vihar pedig olyan erővel zúdult vékony termetének, hogy meg kellett kapaszkodnia egy fa törzsébe, hogy földre ne terítse. Tanácstalanul álldogált a hajlongó fa alatt, s a pillanatonként lecsapó, vakító villámokat figyelte. Egy ízben eleresztette a fát, nekifutott a Dunának, s egyik lábával belelépett a vízbe. De nyomban visszakapta: túl kicsi és gyenge volt ahhoz, hogysem felvegye a harcot a magából kikelt, dühöngő természettel. Arcán a könnyek öszszefolytak az esővízzel.