Déry Tibor: Különös árverés. Regények 1920–1942. Ein Fremder (Déry Archívum 4. Petőfi Irodalmi Múzeum és Kortárs Irodalmi Központ, Budapest, 1999)

napig sem, hisz lehet, hogy a belga rendőrtanácsos már délután megtette a feljelentést, s a német rendőrség másnap, vagy még az éjjel nyomozni kezd az ügyben. Úgy van, gondolta, még az éjjel meg kell tőle szabadulnom! Sokan jártak az utcán; másnap ünnep volt, későig fennmaradtak az emberek. A mozikban épp véget ért az utolsó előadás; a kellemes nyári éjszakában, amely feloldotta a nappal tűrhetetlen hőségét, senkinek sem akaródzott hazamennie, a kávéházak zsúfoltak voltak, a belváros utcáin szinte nappali forgalom zajongott. Suralik úr villamoson kiutazott a külvárosba. Itt már néptelenebb volt a vidék, de azért egyetlen olyan utcára sem akadt, amelynek egyik, vagy másik végében fel ne tűnt volna egy kényelmesen ballagó burger, aki természetesen - mint ahogy az éjjel szokás - figyelmesen szemügyre vette Suralik urat, a másik magányos éji vándort. Már jóval elmúlt két óra, a villamosok is leálltak, és a kis mérnök a nehéz irattáskával a hóna alatt még mindig fáradhataüanul, izzadva rótta Aachen külvárosának utcáit. Itt már nagyobbára földszintesek voltak a házak, az ablakok sötétek, de a kocsmákban még vidáman szólt a harmonika, s a mulatós kedvű német polgárok közül mindig akadt egy-két őrszem a legelhagyottabb sikátorok számára is. Suralik úr már nagyon unta az életét. Sohasem gondolta volna, hogy ilyen nehéz dolog elveszteni egy csomagot! Pedig igyekeznem kell, jutott eszébe, amikor újra megnézte az órát, s megállapította, hogy már három óra is elmúlt, s hamarosan megvirrad. Egy csatornanyüásba akarta bedobni a csomagot. Ehhez is szüksége van néhány percnyi magányra, amíg ki nem emeli a csatomanyüás rácsát, bedobja a csomagot, s újra visszaengedi a rácsot. Rögtön gyanússá válnék, ha valaki meglátná, miközben a rácsot piszkálja. Néhány percre egy kóbor kutya csatlakozott hozzá. Suralik úr nem szerette a kutyákat; valljuk meg őszintén, félt tőlük. Annyira félt, hogy magázta a kutyákat. - Menjen el! - mondta ennek is több ízben. Minthogy felszólítása semmilyen eredménnyel nem járt, arra gondolt, hogy talán az eb nem tud magyarul. - Gehen Sie weg! - ismételte meg tehát németül, ugyanolyan kevés foganattal. A kutya hálás farkcsóválással fogadta a megszólítást, s hűségesen a nyomába szegődött, semmiképp sem lehetett lerázni. Fél négy tájt a város, úgy látszik, végre nyugovóra tért. Suralik úr még egy kerékpáros rendőrőrszemmel találkozott (akit is kutyája merészen megugatott), de a következő keresztutca már teljesen üres volt. Az első csatornanyílásnál megállt, lehajolt, beakasztotta ujját a rácsba, s meghúzta. A rács nem engedett. Kampót kellett volna hoznom, gondolta a