Déry Tibor: Különös árverés. Regények 1920–1942. Ein Fremder (Déry Archívum 4. Petőfi Irodalmi Múzeum és Kortárs Irodalmi Központ, Budapest, 1999)
nézegette, s arra gondolt, hogy milyen fiatal még, s mégis mennyit szenvedett már életében! Az ösvény közvetlenül a víz mellett vezetett, bokrok, füzek zöldelltek a kavicsok között, itt-ott egy-egy cölöpökre épített, színesre festett víkendház húzódott meg - egyelőre még bedeszkázott ablakokkal - a part mélyén susogó fák alatt. Aztán hirtelen megpillantotta a meggypirosra festett házat a csónakgarázszsal, tetőterasszal s hátul egy színes léckerítéssel körülvett öklömnyi kerttel, amelynek egyik sarkában egy hintának való állvány állt. Kétség sem férhet hozzá, ez az a ház, amelyet az ura megvett! Szép ház volt, széles, feltolható ablakokkal, virágládákkal a párkányokon, a kert mögött egy kis bükkfaliget susogott - de Erzsi gyűlölettel nézegette. S amikor megpillantotta a kertben a hinta állványát - azt, amelyen Laci sohasem fog hintázhatni -, olyan eszeveszett düh fogta el, hogy könnyíteni kellett magán: - lehajolt, egy kavicsot szedett fel, s teljes erejéből nekivágta az egyik bedeszkázaüan, tükörüveges ablaknak. A cserepek a szoba belsejébe estek. Az ura már otthon volt, mire hazaért. - Hol voltál? - kérdezte, nem valami jókedvűen. Nem szokta meg, hogy előbb ér haza, mint a felesége. - Sétáltam - mondta Erzsi. - Nagyon fájt a fejem! A férfi arca azonnal ellágyult. - Rosszul érzed magad, szívem? - kérdezte. - Csak tudnám, mi bajod van! Hol sétáltál? - Budán - mondta a fiatalasszony, mialatt fésülködőtükre előtt levette a kalapját. Az ura a háta mögé állt, és a vállát simogatta. A keze hirtelen elnehezedett. Előrehajolt az asszony válla fölött, és a tükörben szemügyre vette Erzsi arcát. - Hisz te sírtál, Bizsukám! - kiáltotta megrökönyödött arccal. - Nem sírtam - mondta Erzsi. Az ura az állánál fogva maga felé fordította az arcát. - Engem nem csapsz be, fiam - morogta rosszkedvűen. - Úgy ismerem az arcodat, mint a zsebemet. Legalább megmondanád, hogy miért sírtál! A fiatalasszony kiszabadította arcát az ura kezéből, s az asztalra dőlt. A könnyei olyan hirtelenül eredtek meg, mint a záporeső. - Az Istenért, mi bajod van? - kérdezte Sándor. - Nem akarok Gödre menni! - zokogta a fiatalasszony. - Gyűlölöm Gödöt! Nem akarom a fél életemet olyan helyen eltölteni, ahol mindent utálok, ami a szemem elé kerül. - Mindent utálsz, ami a szemed elé kerül? - ismételte az ügyvéd leesett állal. - De hát az Istenért, mi bajod van neked Göddel? Voltál ott már egyáltalán?
