Déry Tibor: Különös árverés. Regények 1920–1942. Ein Fremder (Déry Archívum 4. Petőfi Irodalmi Múzeum és Kortárs Irodalmi Központ, Budapest, 1999)

emelte a sapkáját, és feltűnő udvariasan köszönt. Úgy látszik, már híre járt a 200 dináros borravalónak, amit a bakternek adtam. - Az úr Vélje Gorciba akar eljutni? - kérdezte. - Oda szeretnék - feleltem fásultan. - Tudnék egy kocsit, amely elvinné! - Ökörfogatot? - kérdeztem keserűen. - Nem - felelte a vasutas. - Hanem autót! Egy kicsit elszédültem. - Azt mondta, hogy autót? - kérdeztem még egyszer, óvatosságból. - Igen - felelte. - A blinjei erdőkezelőségnek van egy autója, a sofőr pedig jó ismerősöm, az talán elvinné a nagyságos urat! - Hol van az az autó? - üvöltöttem, és úgy megmarkoltam a vasutas karját, hogy felszisszent. - Csakhogy egy kis baj van! - mondta az ember, miután kiszabadította a karját, és óvatosan megtapogatta, hogy nem törtem-e el. - Micsoda baj? - Nem személyautó - felelte - hanem teherautó! Rönköket fuvaroznak vele! - Ha csak az a baj! Nagyot sóhajtottam megkönnyebbülésemben. Madarat lehetett volna velem fogatni ebben a pillanatban! - Hol van az az autó? - kiáltottam. - Azonnal kerítse elő! Mikor indulhatunk? - Délre itt lehet! - felelte a vasutas. A fejemhez kaptam. - Megőrült? - ordítottam. Nekem reggel kilenc óráig Vélje Gorciban kell lennem, különben megeheti az autóját a rönkökkel együtt. Az ember megvakarta a fejét. - Hát az nehezen fog menni - mondta. Amíg én most felgyalogolok Blinjébe, az maga másfél-két óra, aztán annak az autónak le is kell jönnie, s az is lehet, hogy épp fuvarja van! Összeszorítottam a fogamat. Elhatároztam, hogy most aztán, ha belepusztulok is, nem engedem ki a markomból ezt a szerencsét. - Ide hallgasson - mondtam. - Most 6 óra múlt 10 perccel. Ha maga idejében megszerzi az autót, úgy, hogy én 9 órára Vélje Gorciban lehetek, ötszáz dinárt kap. Megértette? - Most aztán gondolkodjék! Elkezdett gondolkodni... nézni is kínos volt, úgy erőlködött. Szerencsére én is segítségére tudtam lenni. - Mondja, nincs annak az erdőkezelőségnek telefonja? - kérdeztem. - Dehogynincs! - ütött a fejére. - Csakhogy a posta csak nyolckor nyit! Hacsak nem kéri meg az állomásfőnök urat, hogy a vasút telefonját használhassa! így hát újra csak az állomásfőnökhöz voltam kénytelen fordulni.