Déry Tibor: Különös árverés. Regények 1920–1942. Ein Fremder (Déry Archívum 4. Petőfi Irodalmi Múzeum és Kortárs Irodalmi Központ, Budapest, 1999)

- Mi az - kérdezte, amikor bekopogtam hozzá -, még mindig nem szállí­tották be az elmegyógyintézetbe? Azért körülbelül 10 percig tartott, amíg megértette, hogy miről van szó. Az arckifejezése kezdetben nem sok jóval biztatott, útlevelem nem volt, egyéb okmányaim, amelyekkel igazolhattam volna személyazonosságomat, a vonat­ban maradtak, a bőröndömben ... hát nem is vehettem tőle rossz néven, hogy nehezen adja be a derekát. De 6 óra 20 perckor mégiscsak felcsengettem a blinjei erdőkezelőséget. - Halló ... ki beszél? - kérdeztem. - Délvidéki Erdőipar, blinjei kezelőség! - hangzott a felelet. Az első pillanatban ijedtemben nem jutottam szóhoz. A drótban türelmetle­nül halióztak, én meg álltam, mint a a cövek, és nem feleltem, aztán szódanul letettem a kagylót. De csak egy percre! Egy kicsit megráztam magam, aztán mint a bolond, új­ra felcsengettem a kezelőséget. - Halló ... halló ... nem jól hallok! - kiáltottam a telefonba. - Ott a Délvidéki Erdőipar beszél? - Igen - mondták - blinjei kezelőség! - Küldjék, kérem, a sofőrt a telefonhoz! - Nincs itt. - Hol van? ( - Nem tudom - hangzott a felelet. - Lehet, hogy még alszik. De az is meg­lehet, hogy már kiment az erdőbe. Tessék délben felhívni. - Ide hallgasson uram - mondtam -, nekem azonnal beszélnem kell vele, halaszthatatlanul sürgős ügyben. Nem küldhetné ki a lakására? ... igen? ... nagyon köszönöm! Kérem őt, hogy életbevágóan fontos ügyben hívja fel a zavidovicsi állomást. A peronon rohantam ide-oda órával a kezemben. Tehát a Délvidék kocsiján fogok menni ... nem rossz! Ha Nitsch igazgató úr megtudná, azt hiszem, fel­robbantaná a kocsit a sofőrrel együtt. Hogy fognak röhögni odahaza Drachéknál, ha majd elmesélem ... Illetve, ne igyunk előre a medve bőrére, gondoltam, mert már fél hét van, még nem ülök a kocsin, és még nem a miénk az erdő! Meddig alszik még ez a sofőr? Azt hiszem, tíz évet öregedtem aznap reggel! Még egyszer felhívtam az er­dőkezelőséget, a sofőrt sehol sem találták, és a garázsban is hiába keresték. Közben múlt az idő, teltek a drága percek, az állomásfőnök is már mind san­dábban nézett rám, mit zavarom annyit, és a végén már az erdőkezelőség hivatalnoka is türelmeüenkedni kezdett. - Sajnálom, még nem jelentkezett a sofőr - mondta röviden, amikor har­madszor hívtam fel, és lecsapta a kagylót. Az órámra néztem, már majdnem fél nyolc volt. Egy teljes órája vártam már a hívásra.

Next

/
Oldalképek
Tartalom