Déry Tibor: Különös árverés. Regények 1920–1942. Ein Fremder (Déry Archívum 4. Petőfi Irodalmi Múzeum és Kortárs Irodalmi Központ, Budapest, 1999)

másrészt Vélje Gorciba (ha nem lennék letartóztatva), hogy halasszák el az árverést egy nappal. Nem fogják ugyan elhalasztani, erre nincs mód, de azért lelkiismeretem megnyugtatására el akartam küldeni a sürgönyt (ha nem lennék letartóztatva). Hát nem lettem! A csendőrőrsön egyetlen árva csendőrt találtunk, az is olyan süketnek bizonyult, mint a vasúti személyzet. Tíz percig kellett zörgetnünk, amíg végre beengedett. De amikor előadtam neki történetemet, s közöltem vele azt a gyanúmat, hogy a detektív valamilyen rejtélyes balesetnek, sőt talán gonosztettnek esett áldozatul, majd megkértem, hogy amíg elő nem kerül, ő vegyen őrizetbe, ez a hanyag, elvetemült ember határozottan megtagadta kérésemet. - Forduljon az őrmesterhez - tanácsolta. - A község túlsó végén lakik, egy szép faházban, ha egy ideig keresgél, bizonyára meg fogja találni, ő talán segíthet. Akármilyen komikusan hat is, én akkor gondolkodás nélkül húsz évet adtam volna az életemből, ha az a szilvórium szagú, kacskaringós bajuszú, indolens csendőr megkönyörül rajtam, és letartóztat. De ne adj Isten! - Hiába magyaráztam, hiába bizonygattam neki, hogy a detektívvel alighanem valami baj történhetett, különben nem tűnhetett volna el oly nyomtalanul, nem állt kötélnek. Álmos és dühös volt, és vissza akart feküdni az ágyba. - De hát nem érti? ... meg is gyilkolhatták! - ordítottam kétségbeesetten. - Ki gyilkolta meg? Maga? - kérdezte. - Úgy van, bevallom, meggyilkoltam - feleltem végső elkeseredésemben. - Hol a holttest? - kérdezte. Erre nem tudtam felelni. Leültem az ágyára, és kijelentettem, hogy innét nem mozdulok, amíg őrizetbe nem vesz. - Hallja, takarodjék innét - üvöltötte, mert már nagyon álmos volt. Nem mozdultam. Most már a fejébe szállt a vér, láttam, hogy majd megreped mérgében. - Ha nem hordja el magát azonnal - üvöltötte, ahogy a torkán kifért -, hát letartóztatom! - Hisz épp ezt akarom - mondtam. De nem bírtam vele, végül mégiscsak megszabadult tőlem. Kénytelen voltam továbbállni. Szívemben halálos kétségbeeséssel indultam vissza az állomás felé! A postatisztviselőt is hiába költöttük fel természetesen, reggel nyolc előtt nem volt hajlandó sürgönyeimmel foglalkozni. * Reggel 6 óra lett, mire halálos fáradtan visszatértünk az állomásra. Épp arra jött az a vasutas, aki a bakterrel együtt kidobott a váróteremből. Meg-