Déry Tibor: Különös árverés. Regények 1920–1942. Ein Fremder (Déry Archívum 4. Petőfi Irodalmi Múzeum és Kortárs Irodalmi Központ, Budapest, 1999)

nek, hogy úgy mondjam, kardcsapás nélkül az ölébe hull a vélje gorci erdő s vele együtt az egész Drach cég. Az öklömet véresre harapdáltam dühömben. Mégis, miért tartóztattak le, jutott ismét eszembe, amikor üres tekintettel, kibámultam a peronra, amelyen a szélben himbálódzó lámpák ideges, vad árnyakat hessegettek a sínek fölött. A hold már lenyugodott, s a hegycsúcsok sötétbe borultak. S ekkor, mintha villámfény érte volna, hirtelen megvilágosodott az agyam. Eszembe jutott Pavlics úr, a jugoszláv követségen, s az altiszt, aki oly aggódó arccal nézte útlevelemet! Azt tudtam, hogy vízum- és útlevéldolgokban a jugoszlávok nem ismernek tréfát. Ha a konzulátuson rájöttek valahogy az altiszt szabálytalanságára, akkor irgalmadanul eljárnak ellene ... és az ellen, aki megtévesztette. Jugoszláv területen voltam, teljesen hatalmukban tartottak! Úristen, gondoltam, s a fogamat csikorgattam ájult dühömben, ezek szerint egy negyedórai késés miatt most el kell pusztulnia a Drach cégnek, nekem, Böskének. 2 Annyira belerágtam magam komor gondolatomba, hogy nem is vettem tudomásul, milyen régen ülök már a váróteremben a detektívre várva. Egyszerre csak azon vettem észre magamat, hogy odakünn a harang egy újabb vonat érkezését jelzi. Mi van ezzel a detektívvel? - gondoltam. Az órámra néztem, s meghökkenve állapítottam meg, hogy már több, mint egy félórája, hogy a váróteremben ülök. Sehol egy lélek, az egész állomásépület, mintha kihalt volna. Valahol meszsze a pályatesten egy sötét árny egy apró, sárga lámpát himbált. Most már figyeltem az időre. S amikor megállapítottam, hogy egy újabb negyedóra telt el, s a detektív nem jött vissza, újabb dühroham fogott el. Mi az, ez itt felejtett engem - gondoltam fulladozva. Tönkretesz, s aztán még ráadásul itt is felejt! Elkezdtem dörömbölni az ajtón. Az öklömmel döngettem, a lábammal rúgtam, de hiába, egy lélek sem jelentkezett. Olyan lármát csaptam, hogy tán Szarajevóig is elhallatszott, de a zavidovicsi süket állomásszemélyzet nem hallotta meg. Azután kiáltozni kezdtem. Engedjenek ki, engedjenek ki, ordítottam horvátul torkom szakadtából. Ez is hasztalan volt, ezek az átkozott bosnyákok, úgy látszik, valamennyien oly süketek voltak, mint egy pesti fizetőpincér.