Déry Tibor: Különös árverés. Regények 1920–1942. Ein Fremder (Déry Archívum 4. Petőfi Irodalmi Múzeum és Kortárs Irodalmi Központ, Budapest, 1999)

Olyan őrjöngő düh fogta el, hogy a legszívesebben a földre vetette volna magát ájult tehetedenségében. Böskével, aki nyugodtan, mit sem sejtve alszik ott fenn a fülkében, két vagy három perc múlva elindul a vonat! Úristen, mihez fog kezdeni az a szegény lány, ha hajnalban felébred, s megállapítja, hogy ő eltűnt? A foga megcsikordult dühében. Most már csak az az egyeüenegy reménye volt, hogy az állomásépületben, ha ki fog derülni a tévedés, s talán még idejében visszaér a vonathoz. - Meggyorsította lépteit, szinte futott az „Ulaz" feliratú ajtó felé. - Balra! - utasította a sarkában lépdelő ember. Bertók kinyitotta az ajtót, a váróterembe értek. A fali tükörről s néhány bőrtámlás székről ítélve, az I. osztályú váróterembe. Egy lélek nem volt benne. Ha nagyon sietne, gondolta Bertók, két perc alatt végezhetne a motozással, s még elérném a vonatot. Hány perc telt már el azóta, hogy megérkeztünk? De a detektív egyáltalán nem sietett. - Ide üljön le! - mondta, s egy székre mutatott. - A saját érdekében tanácsolom, ne mozduljon el innét, amíg vissza nem jövök, különben nagy baj lesz! A következő percben becsapódott mögötte az ajtó, s Bertók tisztán hallotta, amint a kulcs csikorogva megfordul a zárban. Az órájára nézett. Két perc telt el, aztán kintről felhangzott a vonat indulását jelző fütty. Éles sistergés hallatszott, a kerekek közül kicsapódó gőz sziszegett, a tengelyek csikorogtak, majd zakatolva elindult a vonat. Bertók sápadtan meredt maga elé. * Azt, ami ezután történt, Bertók később a következőképp mesélte el: - Kezdetben nem sokat törtem rajta a fejemet, hogy tulajdonképp miért tartóztattak le. Csak az az egy gondolat foglalkoztatott, hogy a vonat elindult, s nélkülem fog Vélje Gorciba érni... illetve, hogy az árverést nélkülem fogják megtartani. Úgy éreztem magam, amint ott a váróteremben ültem, mint a siralomházban a halálraítélt az utolsó nap hajnalán, közvetlenül az ítélet végrehajtása előtt. A környezet is ezt sugallta. A mennyezetről dróton egy silány, kis villanykörte lógott, amely alig világította meg a kopár helyiséget, az ablakot dühödten rázta a hegyekből lezúduló hajnali szél, irgalmatlanul fáztam, a szemem égett a két átvirrasztott éjszakától. S mindennek tetejében még a cigarettám is elfogyott! Igen, a halálraítélt tehetetlensége ... ezt éreztem! Mert most már hiába enged el a detektív, akár rögtön is, már nem jutok el az árverésre s a Délvidéki-