Déry Tibor: Különös árverés. Regények 1920–1942. Ein Fremder (Déry Archívum 4. Petőfi Irodalmi Múzeum és Kortárs Irodalmi Központ, Budapest, 1999)

Morocznak ez volt a kedvenc szavajárása: szedje össze azt a kis eszét! Nem használta gyakran, szinte megtiszteltetésnek számított, ha valakit ezzel buzdított. Bertók Pista megrendült. - Most azonnal menjek? - Már itt se legyen, Bertók úr! * Az „öreg" egy Andrássy úti villában lakott, közel a Hősök teréhez. A kis kertet rács zárta el a járda felől, inas nyitotta ki a kaput. Vörös kaviccsal feltöltött, keskeny út vezetett az oldalsó bejárathoz, a zöldre lakkozott, vastag kapu sárga rézkilincsével vidáman szikrázott a márciusi napfényben. Bertókot fehér bóbitás, fehérköpenyes szobalány fogadta a lépcsőházban. - A méltóságos úr már várja a nagyságos urat! - mondta kedvesen mosolyogva. Bertókon olyan ideges izgalom vett erőt, hogy alig tudta, hogyan került az öreg hálószobájába. Csak arra emlékezett vissza, hogy négy-öt tágas, fűtetlen termen vezették keresztül, amelyeknek bútorait szürke áthuzatok fedték; a mennyezetről lógó csillárok s a falon a képek is gondosan be voltak bugyolálva szürke vászonba. Aztán hirtelen azon vette magát észre, hogy egy pattogó, fenyőfahasáboktól szagos, fűtött szobában áll, amelynek túlsó végén egy ódivatú mennyezetes ágy fehérlik. Elfogódottan meghajolt. - Jöjjön közelebb, fiam - mondta egy fáradt hang -, és foglaljon helyet! Bertók nem sokszor hallotta az „öreg" hangját. Leült az ágy mellé elkészített székre, s nyílt tekintetével a méltóságos úr arcába nézett. Nagyon fáradt volt ez az arc, s mintha még jobban megöregedett volna, amióta legutoljára látta. A szája két sarka beesett, a szeme alatt kék árok húzódott. Nagy szenvedés jegyei ültek ezen az arcon, amelyeket még az öregember híres önuralma sem tudott elkendőzni. - Nyolc éve szolgál nálunk, ugye? - kérdezte a fáradt hang. - Igen, méltóságos uram! - Kaposvárról váló, ha jól tudom ... Az emlékezetem még nem hagyott cserben! Emlékszem az érettségi bizonyítványára is, eminens tanuló volt, ha nem csalódom. A fizetéséből özvegy édesanyját támogatja, ugye? - Igenis, méltóságos uram! Csend lett, az öreget, úgy látszik, fárasztotta a szó. Bertók Pista tiszteletteljesen hallgatott, s közben résztvevő tekintettel nézegette a beteg arcát. Szerette az öregurat, valamennyien szerették a hivatalban, jószívű, gavalléros, igazságos főnök volt, a tisztviselői mindig egy kissé úgy érezték, mintha a családjához tartoznának.