Déry Tibor: Különös árverés. Regények 1920–1942. Ein Fremder (Déry Archívum 4. Petőfi Irodalmi Múzeum és Kortárs Irodalmi Központ, Budapest, 1999)
Virág felugrott. A (menekülő) szaladó emberben rögtön felismerte az öreg tanítót himbáló, furcsa járásáról. S bár semmi oka sem volt rá, azonnal gyanút fogott, s az öreg után sietett. ÍTV nnlrrntrlrníil tg innrHrnl líikrrüíhi n domb lábánál nyiiovn rgpnHörr^ppitnt^ Imik. m l.'ilin||lu iryen Ipppppfptt hogy A fennsík szélére érve, egy bokor mögött megállott. A gyorsan kisebbedő, fekete alak már jó ötven lépéssel megelőzte, s szinte rohamosan siklott már lefelé a lejtőn - kétség sem férhetett hozzá - egyenesen a haza vezető úton. A tanító menekült. Virág mozdulatlanul, előrenyúlt nyakkal figyelt utána. A holdsütötte réten oly félszegen botorkált az a kis fekete alak, mélyen alattuk a völgyek sötétlő köde hullámzott, (s hatalmasan az egész világ!) Néhány gombostűnyi csillogó pont tűnt fel legalul a hegy tövében - nyilván a vasúti állomás! Hideg szél zúgott (az) arcába. - Most! - mondta hangosan. Az öreg tanítót szerette volna utolérni. De bárhogy (erőlködött Í3 3zcmmcl tartani annak egyre kisebbedő alakját, cz egyezerre hirtelen) igyekezett is, a menekülő kis figura csakhamar alámerült a hegyoldal árnyékába, s véglegesen eltűnt. - Tán észrevett! - gondolta Virág -, s azt hiszi, hogy "iHftyjfri (- £ hirtelen v alami bol dog nevptcHrnr- gaakftdl ki lu.i^pjphnl hno-v ímpi Np.m üldöz ő mar senior... soha többé... s már megszabadult a rettenetes lidércnyomástól!) Hátranézett, hogy hát őt nem üldözik-e, nem követi-e senki. Fekete s üres volt a hegy s az ég. S most már lassan ment tova, sőt! Rövid gondolkodás után le is ült kis időre a földre, (hegy) hadd nyerjen azalatt egérutat az a szegény öreg! meg ne ijedjen attól, hogy valaki bántani akarná! - Ugyan miért is! - mondta hangosan, s nevetett. S még egyszer megismételte. Tetszett neki, hogy hangja oly magányosan (idegenül) s oly gyengén hangzik a fii fölött, majdnem úgy, mint madár hangja a fák sűrűjéből. Körülbelül fél óra múlva erdőbe ért. S bárhogy igyekezett is megtartani eredeti irányát, csakhamar meg kellett állapítania, hogy eltévedt. (Az erdő furcsa oszlopcsarnoka mindenfelé a végtelenbe nyílt.) De nem bánta. Olyan erő s jókedv töltötte el, hogy pillanatig sem törődött vele, hova fog kilyukadni, s mikor jut majd táplálékhoz s hajlékhoz. Mikor már nagyon elfáradt, leült egy fa tövébe, maga alá borítva kabátját. Nyugalmasan szunnyadozott, a válla néha megrándult a hidegtől, s csak akkor ébredt fel, mikor az üldözés s a végső összeütközés lármája közvetlenül mellette gyulladt fel (hirtelen), s a tisztást körülvevő csendőrök rekedt ordítozása egyszeribe felriasztotta, mintha bunkóval csapták volna fejbe. Néhány lépésnyire egy hosszú sötét alak meredt szikáran az ég sápadozó kékje felé. Karjai görcsös mozdulatokkal kígyóztak feje fölött, teste megmegrándult (s), a feje hevesen hánykolódott vállán.
