Déry Tibor: Különös árverés. Regények 1920–1942. Ein Fremder (Déry Archívum 4. Petőfi Irodalmi Múzeum és Kortárs Irodalmi Központ, Budapest, 1999)

A hajnal közelgett, az éj sötétje eloszlófélben volt már, s Virág rövidlátó (sfflég), álomtól zavaros szemeivel is eléggé pontosan láthatta az emberi sziluett árnyékos mozgolódását a sápadt ég (csillagos) hátterén. Egy kis emelkedésen állt ez az alak a tisztás széléhez közel, alig három méternyire a tanár fekvőhelyétől, feje fölött vékony törzsű fa ingatta zizegve gyér lombozatát. Végtagjai(nak mozdulatai) feketén, szélsebesen zúgtak körülötte, mintha el akarnának szabadulni törzsüktől - egy őrült elszabadult teste hánykolódik így s kapkod a csillagok felé. De Virág rögtön megértette, (Sikoltás szaladt ld torkából s) felugrott, s előrenyújtott nyakkal meredt a táncoló test felé. (S bár nem tudta még kivenni a homályban, arccal vagy háttal fordul c feléje, nem mert közelebb lépni.) Tagjait mintha kényszerzubbony feküdte volna mpq^minif^ n

?r.n piiinno* ban elfedte a hideg vere

jték, lo

rka rftk-edtre szöiult, s agyába mintha ezernyi kjuu^ú tu~5zurodott volna bêler) Szemgolyói kidülledtek az iszonyattól s a félelemtől. Még sokkal később is, ha visszaemlékezett erre a pillanatra, valóságos fizikai rosszullét fogta el (izgalmában). Most úgy tűnt neki, mintha órák hosszat tartana minden egyes lélegzetvétele. S az egész jelenet alatt - (mi). mely alig tartott néhány percnél tovább - egyre ismételgette magában hangtalanul, görcsösen: ha meghalok ... ha meghalok ...! Aztán maga se értette. (A csendőrök szorosan körülfogták a tisztást, senki sem meodojjhej^tt volna. Mikor Virág felébredt, ordftozva^épjDjijtor^ suk s fütásiüíj^sjücja^s^^^ Aztán hallgatva, némán, merzttuláTlámTlálltak, megmerevedett, tág gyűrűt vonva a magaslat körül.) A táncolva hánykolódó testből valami furcsa, zúgó hang terjedt szét a hajnali, hideg mezőn, előbb lassan, alig hallhatóan, majd egyre erősödve. (Jófor mán nem is lehetett tudni, emberi hang c egyáltalán, s honnét croclZ^ egyforma erővel töltötte be az egész teret, mintha egy csiuagJavàïïesQ hullt volna le hirtelen a rétre. Az emberek a fejükhöz kajokodtalTskutatva, bizonytalanul néztek szét maguk körül. AzutánJoirteíCn"előre, a magaslat felé fordult az arcuk, mondhatatlan réinulejíel-iflozdulatlanra merevedtek. Nem emberi hjmg^#ern~1ülati kín bugása hallatszott ott a dombról - a teremtésegészr^epezete zúghatott ott minden viharával s szenvedéseinek idomtaknTcsikorgá3ával az őrlődő csontok 3 izmok között.) A hang nem volt erős, de oly átható, hogy szinte megrepesztette a dobhártyát, (s mint egy kettérepedt Ü3tökö3 végtelenbe hulló, kimúló tüzc3 lelke sivított ki reménytelenül az űrbe.) Fölötte, körülötte elhalt minden élet, csak a hideg szél húzott el a remegő, fekete lombok között, s az égen sápadtan hunyorogtak a hajnali csillagok. (S mindenki csak a saját lélegzetét hallotta rekedt hörgésscl.)