Déry Tibor: Különös árverés. Regények 1920–1942. Ein Fremder (Déry Archívum 4. Petőfi Irodalmi Múzeum és Kortárs Irodalmi Központ, Budapest, 1999)
már. A fák sűrűjén itt-ott gyémántfénnyel világlott át a leáldozó nap vöröslő búcsúja, (bűvös éjt előző) szellő simogatta fejük felett a didergő lombokat, s a (borús) csend (hegyen átnyúló,) sötét testén csak ritkán ejtett (vérzőn felbu gyogó) sebet a csendőrök egy-egy tompa ütésű szava s a csizmák éles nyikorgása. Abban állapodtak meg, hogy a csúcsra érve, megpihennek, s bevárják a holdat. Azután ketten-hárman elválnak a főcsapattói, s előremennek. Ha tényleg van ott valaki, akit el kell fogni, meg ne ijedjen a csendőrruhás sokaságtól, hanem abban a hitben, hogy éjjeli látogatói azok csak, a megszokott régi fajtából, hadd menjen lépre a ravasz (éji) éjjeli lepke. Virág fáradt volt már, (testileg teljesen) s egyre hátrább maradt - az utolsó csendőr is jó ötven lépésnyivel előtte mászott, mint egy nagy fekete légy a fűben - egyszerre eszébe jutott: miért ne maradhatna egészen hátra, lassan, észrevétlenül! Hisz nincs forróbb vágya! - kapta magát rajta hirtelen, (gendolatai lihegő elrendezése közben.) De ezúttal elkésett - mert az előtte álló csendőr, nyilván az őrmester utasítására, hirtelen megfordult s vissza, eléje sietve, furcsa kenguruugrásokkal puskája agyát nyújtotta elébe, hogy abba fogódzkodva, ő majd hamarabb átsegíti ezen a homokos poklon. El kellett fogadnia a segítséget. Félórát tartott még, míg felértek a csúcsra, s ez alatt az idő alatt Virág véglegesen elhatározta, hogy feladja a természete elleni harcot, (- a maga részéről legalábbis -) s hátat fordít ennek a rettenetes hajszának. Üldözni egy embert! Puskacső elé juttatni valakit, aki beteg, őrült tán ... nem az ő Hnlwd. (S még ha vérengző vadállat lenne is ez az ember, világ átka-r-vix^orgo, veres száj, mely ártatlan életeket habzsol karibdiszijjioheíággal! - nem az ő feladata eléje állni, megállítani a sziklj§jíögs0fokat... - Dr. Virág Lászlój£náí*TTrVagyok - mormolta maga elé, mintegy bizonyságul, hogju»ás^Tüvatása -, tanár ... tanár! - ismételte egyre. látna még igaza van is az új Isten szájának!) A fennsík közepén egy kis domb tövébe heveredtek le az emberek, meglehetősen elfáradva valamennyien, s fázva is a hegyek zord éghajlatában. Virág oldalt húzódva, (végképp) kimerülve lihegett, (egy fa derckár mjj t il m n sírodra tüdeje, mint a fú jtató jár t, (rïrWV; tü7PHHf+nivl^Tp f :tr^hP ruhája csuromvizes wlt a aiufzmai ide oda rángatóztak viharos izgalmában.) A csendőrök halk beszélgetése széltépte foszlányokban libbent el füle mellett. - Mire várnak ezek? - gondolta (Virág). - Csak nem arra, hogy én hívjam őket! - S eszébe jutott, hogy hisz ő a vezetője a csapatnak! Megrázkódott, s kiegyenesedett. Ebben a pillanatban a túlsó oldalon, a domb széléről egy fekete alak emelkedett fel hangtalanul a földről, s gyorsan távolodva a lejtő felé suhant. A csendőrök nem látszottak észrevenni.
