Déry Tibor: Különös árverés. Regények 1920–1942. Ein Fremder (Déry Archívum 4. Petőfi Irodalmi Múzeum és Kortárs Irodalmi Központ, Budapest, 1999)

ételeket, mintha nem tulajdonítana e foglalkozásnak semmi fontosságot, s hogy túl legyen rajta, volna egyetlen vágya. De azért arcának szenvedő kifejezése mindvégig megmaradt, s az asszony, ki szótlanságán bosszankodott eleinte, csakhamar újabb részvétet érzett értheteden, néma fájdalmán. - Kit tiszteljünk az úrban? - fordult (hirtelen) férjéhez -, mintha a vendéget nem akarná zavarni. De nem bírt már kíváncsiságával, s elvégre azt is meg kellett már beszélniük, hogyan szereznek ruhát az idegennek, mert hogy az ő ura öltönyében köszönjön el esetleg tőlük az ... azt már mégsem lehet... A vendég egy pillanatig habozott. - Révésznek hívnak - mondta hirtelen éles hangon -, Révész Mihálynak, hogy tudják, ha (... ha) esetleg keresnek. Ezt nem nagyon lehetett megérteni. S a vendég egyébként is zavarosan vi-, selkedett. Az asszonyt nemsokára újra elővette régebbi gyanúja, s valami megmagyarázhatatlan félelem lepte el. - És mi baja történt tulajdonképpen Révész úr? - kérdezte halkan. Néhány pillanatnyi csend következett ismét. Utána érdes hangon mormogott valamit az idegen, mit alig lehetett megérteni. - ... kiraboltak ... - hallatszott csak - az országúton az éjjel... De hirtelen felcsattant. - Minek kérdezi, ha látja, hogy nem akarok megfelelni. - Az arca fájdalmas grimasszá torzult. - Elég annyi, hogy bajban vagyok, s hogy segítségre szorulok! (Ennyit láthatnak ... jó lesz tehát, ha segítenek...) - Én is segíteni akartam - tette hozzá halk, elmosódott hangon, mintha önmagához beszélne. - De kirúgtak a segítségemmel együtt... A beszélgetés itt kissé megakadt. Az asszony jelentős pillantást váltott urával, ki csak a vállát húzogatta ismét. A dolog mégis csak kalandosabbnak ígérkezett, mint ahogy gondolta (s tán szerette) volna. Ez ha nem is őrült, de valami hiba van a kréta körül... Egyelőre tovább ebédeltek. Néhány perc múlva megszólalt a vendég. Beszéde már valamivel szeh'debbnek hangzott. - Sok bajom volt, asszonyság! - mondta. - Ne is kérdezze! Most majd segítek - a magaméin ... meg a másokéin is. Azt hittem, (hogy még várnatok ... s) hogy még várnom kell, de már nincs szükségem több időre! Majd maguk is ... majd maguknak is meghálálom. - Hány gyerekük is van? - fordult hirtelen az értelmetlenül bámuló körszakállhoz. - Van vagy nyolc! - felelte ez lassan, villáját a tányérra téve. Sokat látott már világéletében, de ezt a tésztát! ... Emberismerete s iróniája hirtelen csődöt mondott. S már-már azon gondolkodott, hogy hogyan is szabadulhatna meg e túlságosan is érdekesnek ígérkező kalandtól!