Déry Tibor: Különös árverés. Regények 1920–1942. Ein Fremder (Déry Archívum 4. Petőfi Irodalmi Múzeum és Kortárs Irodalmi Központ, Budapest, 1999)

nal térdre esett, s kiáltozva rimánkodni kezdett, hogy zárják el a kaput. Az igazgatót a pedellus hívatta ki a IV. osztályból. Az emberek, kik az utcán végig kísérték veszett rohanását, s vele együtt szaladtak fel a tanári szobába, majdnem mind szemtanúi voltak a Vénasszonyok utcai házából való kitörésének. Körülbelül tíz perccel Virág távozása után, az első emeleti ordítozás hirtelen alábbhagyott, s nemsokára teljesen megszűnt, (tökéletes, szinte halálos csendnek engedve helyet. Miután a lárma nem újult fel,) az emberek lassanként elszéledtek, s már csak néhányan álltak a ház előtt, mikor a kapu hirtelen zajtalanul kinyílt, s egy rongyokba burkolt összegubbaszkodó alak tántorgott, ki rajta felemelt karokkal; rögtön felismerték benne Kónya tanárt. Óvatosan becsukta a kaput, s aztán hirtelen kiegyenesedve szélsebesen elrohant az iskola felé. Már néhány lépés után rekedt ordítozásba kezdett - s az emberek, kik első pillanatban megütődve, fejcsóválva követték tekintetükkel, halálosan megijedtek, s utánavetették magukat. Ennél többet egyikük sem tudott. Virág teljesen kimerülten, de azért feszült figyelemmel hallgatta (elbeszélő soiket. Egy pohár vizet kért, kiitta,) elbeszélésüket, aztán az igazgató felé fordult. - Valami lárma! - mondta valaki. Feszülten figyeltek, az ablak felé hajtva fejüket. Egy légy zümmögött a fülledt szobában. - A pedellus azonnal menjen el a csendőrségre - kiáltotta izgatottan Virág. -Sa kaput is be kell csukni! (Az ablakhoz rohant. Az emberek kiabálva tolongtak mögötte. A két ablak szárny csikorogva tárult széjjel.) Az utcáról távoli bizonytalan lárma hallatszott. Gyorsan közeledve, pillanatról pillanatra erősbödött, s valami oly vad egzotikus csengése volt, amilyet városi ember füle nem is ismer - furcsa mély bőgésszerű hang vált ki belőle egyre tisztábban, s már emberi kiáltásokat(, vad sikolyokat) is meg lehetett különböztetni az általános s egyre jobban szétbomló zsibongásban. - A kaput... a kaput! - ordította Virág egész testével kihajolva az ablakon. Az utca messzi végén rohanó fekete tömeg tűnt fel, gyorsan növekedve a nap (égé) fehér ragyogásában. (Ugyakkor egy, a 3zobából kiröppenő zímigiö" gő légy Virág izzadt homlokára ült, s azontúl hessegetésedaj^Fa^uTanatra sem mozdult el onnét, mintha ő is tanúja akamajeji»i-3z^é1következő eseményeknek. S jellemző az ember mrcsánjníiké^cT^rzek^ hogy Virág egész idő alatt, a legidegmegrázóbb^t>ejusekt5énsem felejtkezett meg erről a kellemetlenségről, s gépieSjjle-öS^fTmgerült mozdulatokkal kergette el homlokáról egyremá^r^ar-fölyvást visszatérő, tolakodó állatot. Ez mindennek dacára helyén maradt, holott nyilván halvány fogalma se lehetett a látvány hallatlan jelentőségéről)