Déry Tibor: Különös árverés. Regények 1920–1942. Ein Fremder (Déry Archívum 4. Petőfi Irodalmi Múzeum és Kortárs Irodalmi Központ, Budapest, 1999)
(mintha egy óriás ropogtatná az ujjait a ház fala mögött ... s cz is elhalt s teljes lett a csend.) Az emberek összenéztek. Virág egy pillanatig habozott, azután a kapuhoz rohant. Megrázta a kilincset, zárva volt. A tömegből feléje szóltak, hogy hiába - már több, mint félórája döngetik a kaput, és senki se nyitja ki, valami baj van ott alighanem. A házmester tán nincs otthon, s rendőrért kéne menni. De senki sem mozdult. S bizony a rendőr is aligha tudja kinyitni kívülről a nehéz tölgyfakaput, ha bent nem akarják. Csak valami nagyobb baj ne legyen! Virág (lázban,) magasra emelt kezekkel állt a ház előtt. Agyában az őrület gyorsaságával rohant végig kínzó gondolatainak raja. - „Segíteni, segíteni" lihegte, s nem tudta, mihez kezdjen. Talán még jókor érkezett! De talán már csak perceken múlik. S nem lehet bemenni! Fogait csikorgatva, tehetetlen dühvel feszítette vállát a kapunak. Homlokáról csurgott a verejték. - Segítsetek! - ordította az őrült kétségbeesésével a mozdulatlanul bámészkodó emberek felé. De ha még egy hadtest feküdne is neki a kapunak!... Fent újra felhangzott az ordítás. S Virág megborzadva, de mégis valami megkönnyebbüléssel állapította meg, hogy két hangot hallani, két ember, tehát két élő ember hangját. De hogy Kónya hangja-e az egyik hang, megint csak nem lehetett pontosan kivenni. (S a gazdasszony miért nem nyit ld ... miért nem menekül ... talánjpegöl ték! járta át egyre fejét a düh s az ijedtség. ^— Nem lehetett így semmire sem jutni. Visszau^rxitt^a^aputól, s tágra nyílt szemekkel meredt rá az emberekre : Az--errJííás egy pillanatra sem hagyott abba, szavakat nem lehetettjóvcrímra fel-fellökődő élesebb üvöltések, mint folytonos ostorcsapásöK^vágtak végig az emberek arcán, míg a mélyebb rekedt hang-belélüródott a dobhártyába, s úgy feszítette, hogy szinte nem lehetetfklbírni, az emberek befogták a fülüket. A tömeg egyre nőtt.) - Rendőrért menni ... rendőrért s lakatosért ... ide hallgatni - ordította Virág magánkívül. Az arcok értelmetlenül bámultak rá. Nem szabadott gondolkodni, pillanattal se halasztani. Virág rohanva lakatosért indult. De végig az úton sehol nyoma sem volt üzletnek vagy műhelynek - (mint ahogy, a 3ors ilyenkor általában érthetetlen komédiát űz a nyomorult emberekkel -) s Virág lihegő verejtékben fürdő (remegő) testét a lakása felé volt kénytelen irányítani - ott a közelében tudott egy lakatost. Az út hosszú volt, a tüdeje(, mintha már lángokban égne,) nem bírta már erővel. Tántorogva szaladt tova, s minduntalan megbotlott, (lélegzete hörögve ßzakadt ki tüdejéből.) Háta mögött egyre gyöngülve, de pillanatra meg nem szakadva hallatszott a veszett ordítás, mit a (kápráztató) napfényben kongó falak tompa visszhanggal adták tova a szanaszét ágazó, néma utcáknak.
