Déry Tibor: Knockout úr útijegyzetei. Elbeszélések 1930–1942. Erzählungen aus den Reiseerlebnisse des Mr. Knockout (Déry Archívum 3. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)
Knockout úr útijegyzete
éjszakába. Amíg várta, hogy kaput nyissanak, tűnődve szemlélte pucér lábát, amely már összekoszolódott a városi szennytől. Csöndesen feszengeni kezdett. - Mit óhajt? Azonnal felismerte, persze, a hangot, melyet egy éve oly gyakran hallott talapzatánál, - de most mintha vékony porréteg borította volna felületét, a csengése is tompább lett, „vakabb". Akaratlanul a füléhez kapott. Majd a szeme elé tette ernyőként a kezét, hogy így nézhesse a szeretett arcot, melyet egy éve oly vágyón csodált, valahányszor az áhítozva fölfelé pillantgatott a márvány-talapzatra. Megdörzsölte szemét. Megvakult volna? Miközben újra eleven lett? Miért Iát csak árnyakat, felhőket a szemek csillagai helyén, miért ez az áttetsző, de torzító falréteg minden előtt? Az ő tekintete s a valóság között! Olyan volt neki az egész, mintha egy éven át egy szobrot nézett volna, egy eleven műalkotást, mely most egyszerre gipszöntet-valósággá merevedett. Igen, a világ másolattá vált körülötte. Megrázta magát, próbálta elűzni ezt a rémálmot. És ahogy az ifjú oldalán már ott haladt fölfelé a kivilágított lépcsőházban, érezte, benn ismét rendben van mindene. - Te amo** - mondta fennszóval, ahogy az ifjú a kulcsot próbálta megforgatni a zárban. Egyelőre sikertelenül. - Pszt, pszt, hé, te - ültette suttogva az ifjú -, halkabban, felvered itt nekem mind a szomszédokat. Vajon megismerte őt? Lassan az a gyanúja támadt, hogy az másnak hiszi, nem annak aki valójában. Holott arcát, testének minden pórusát - fényben, árnyban, izzó napfényben, éji csillagragyogásban és sötétségben, pihés havazásban, lámpaimbolygásban, - minden ízében megismerhette. Az ifjú tekintetéből hiányzott a viszontlátás örömfénye. De ő maga, igen, ő maga is ugyanolyannak látta a fiút, mint megannyiszor? Nem két vadidegen világ tévemlékei találkoznak itt? A szoba túl kicsi volt, táncolni itt nem lehetett. Nem volt bor sem, se szőllő, homlokot koszorúzni. A tapéta levelei bíborlottak ugyan, de megfoghatatlanul. Az utcáról nem szirénhangok áradtak, hanem autók tülkölései. Ismeretlen növények szaga terjengett. Oldalán a már alvó ifjú lélegzete is foxtrott-ütemre járt. A hajnali pitymallat fényei halotti lepelként borultak az ablakra. - Csak ne üvöltenél így, szoknál le erről - mondta az ifjú felriadva, amikor látta, hogy a nő már távozóban van. - És hogy lehet, hogy valakihez állandóan latinul beszéljenek - folytatta. - Nevetséges! Végül is hogy hívnak? És mitől van ilyen istenverte rosszkedvem? Amint ismét kilépett az utcára, az ég súlyos-szürkén lógott, mintha agyagból gyúrták-aggatták volna a tetők fölé. Különben pedig mindig ezt érezte ilyen esős napokon - erős kőboltozat, mennyezet az - mindenféle istenek ha* Szeretlek
