Déry Tibor: Knockout úr útijegyzetei. Elbeszélések 1930–1942. Erzählungen aus den Reiseerlebnisse des Mr. Knockout (Déry Archívum 3. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)

Itthon

Edgárt ezen kapják, fülét lekonyítja, maga egészében olyannyira összehúzódzkodik, hogy azt a benyomást kelti - őt most lelkifurdalás kínozza, bűntudatos tekintete szorongva - és ravaszul! - tér ki az emberé elől. És már a következő pillanatban én vagyok bűntudalosabb, mint ő; mert hiszen tényleg - kérdem magamtól -, mely jogon kényszerítem én rá a magam akaratát, hogyan jövök hozzá, hogy természetének szabad játékát korlátozzam, hogyan ítélhetem meg, hogy az önvédelmem joga nem sértő jogtalanság-e az ő ellenében, melyet semminő szeretettel jóvá nem tehetek, hiszen a sebek gyógyíthatóak, de a heg ott marad. Sebezni pedig csak a természet sebezhet. Nem akarok győztes maradni semmi viszályban, sem állatokkal, sem emberekkel szemben, maradj hát csak karszékedben, Edgar! Bunty, a hölgykutya, alkalmasabban segít magán, mint amit a férfiúi bűntudat kínál. Kecses kis mellső tappancsait a szék támlájának feszíti, farka elragadtatottan billeg nagy sebesen, az egész kis test lelkesen reszket a szeretett gazdi közelétől - még ha e közelség nyomasztó is most, mint egy viharfelhő -, s boldogságosan nyalja a fenyítésre emelt kezet, s véghetetlen odaadásában parányi hízelgő-ravaszság s félelem párosul. Ki venné a szívére, hogy a kecsesség e csodáját megsértse! És ha mégis ez történik - ó, történik ez! -, (ha átszalad a hölgy az úttesten) és kap egyet a fenekére, akkor a büntetést örömünnep követi: nevezett hölgy körbeszökell téged, felugrál rád, rohan ide-oda - akár ha a könnyüszárnyú boldogságot kergetné, mint legyet! - mint ki fel sem foghatja, micsoda gyönyörűség az olyan élet, amelyben a büntetés kurta, az öröm hosszantartó. Ekképpen adódik hát, hogy két éve, mióta lakótársaim lettek, tartós védelmi háborút folytatok a lelkiismeretemmel; e hadmüveletek zajai olykor túl is harsogják az igazi háborút, s engem a létezés emberhez méltóbb tragikumához segítenek. Szeretem őket. Mindkettőt kimondhatatlanul - föleg Buntyt -, és így van módom s ráérős alkalmam töprengeni, boldogít-e a szeretet. Az ürügy parányinak látszik, a kérdés végtelen. Ha Bunty a hátsó lábaira áll, aztán a mellsőkkel kétségbeesetten és erőteljesen kaparászni kezd a combomon, fejét kicsit megdönti, mindehhez halálos komoly arcot vág, mint egy gyerek az iskolai feladat betüzésekor, ha feladatainak igyekezete minden ízét eltölti, s engem mégsem bírhat rá írógépem elhagyására, mert nekem épp a papírt kell játszi kedvre hangolnom, ahelyett, hogy vele játszenék, ha egyik óhaját a másik után kell megtagadnom, nem viszem őt sétálni, rózsás kis hasát nem vakargatom, mikor pedig ő várakozással veti hanyatt magát, ha nem vágtatok vele körbe-körbe a szobában, teste-lelke szabadságért érzett, gyengédségre vágyó, kecses játékot és lelki egyensúlyt igénylő nosztalgiáinak egyikét sem elégítem ki tehát, úgy hogy ő a végén elbújik a szoba sarkába, ott kuporog, onnét néz már-már megtört pillantással, néz maga elé, végül nagy sóhaj kísé-