Déry Tibor: Kék üvegfigurák. Elbeszélések 1920–1929. Versek 1916–1937 (Déry Archívum 2. Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)

Elbeszélések

ide-oda lóbálta, másik kezével legyek után kapkodott. Óvatosan, nagy lassan nyitotta a markát, de nagy bosszúságára üres volt, még egy csipetnyi légyfi se találtatott benne. Tehát mit tehetett egyebet, napfény után kapkodott, azt legalább biztos, hogy megfogja s azt nevetés nélkül nem állhatja az ember, tehát mulatság is. S vagy öt percig meg-megállva nagy buzgóságában, fogdosta a napfényt, kiszemelve egyes, a szitáló poron keresztülvillogó tarka napsugarat. Nagykomolyan nyitogatta utána a markát, bizonykodva magában, hogy no, most végre megfogta, de mert alapjában tudta jól a valót, tudta, hogy most játszik, hát nem is igen lepődött meg az elszomorító eredményen. De bár nagyban komédiázott, fontoskodó fintorba vágva az arcát, mégis mindig valami kis reménnyel nyitogatta a markát, hogy hátha mégis ... nem tudhatni ... hátha? S csak szívébe lopta magát a csalódás kis szomorúsága. Elgondolkodva lépkedett, kezét zsebébe mélyesztve s csak cipője orrával turkálta a földet. Szája még nevetésre állott, de valami kellemetlen érzés szállta meg testét. Egyet nevetett még, mert a szél elrántotta a sipkáját, aztán megint szótlanul, kedvetlenül sétált előre. S e kedvetlensége mindinkább fokozódott, maga se tudta, miért. Bosszúsan feltolta homlokára csapódott hosszú szőke haját. A forró széltől elernyedt a teste, fáradtságot érzett, az iskolatáskát ledobta s a szíjnál fogva maga után vonszolta a földön. De nem tehette sokáig, nagy port vert fel a táska, tehát bosszúsan felemelte s átcsapta a vállán. Lassan lépkedett, igen lassan. Fütyörészni kezdett, de gyorsan elhallgatott. Egyszerre nagy szomorúságot érzett, bár semmi sem jutott az eszébe. A felhőket nézegette, belebámult a napba, sima, kis fehér arca csodálkozva fordult az ég felé. Karja ernyedten lógott le kétoldalt, tágranyitott kék szeme nyugtalanul csillogott. Az országút szélére tért, ott leült a fűbe. Térdére fektette két kezét s egy ideig érdeklődéssel szemlélt egy a csuklóján mászkáló legyet. Eszébe se jutott, hogy elfogja. De csakhamar megunta s elhessegette. - Te piszkos állat, - mormolta hirtelen támadt dühében. Nyugtalanul fészkelődött a fűben, végre felkelt, de érezve, hogy még mindig fáradt, újból leheveredett. S csak most jutott eszébe, hogy hiszen már késő van, haza kell mennie. - Nem akarok még! - kiáltott fel indulatosan s tenyerével combjára csapott. Kis szája meggyötörten szétnyílt, egy marék füvet tépett ki s messzire eldobta. De aztán felcihelődött s vontatottan hazafelé indult. - Jaj mi lesz odahaza? ... Ha megint baj lesz ... apa már odahaza van ... ha megint veszekszenek ... Szívét erös fájdalom fogta marokra, látta apa, sárgabörű, sötét szemüveges sovány arcát s azután eszébe jutott valami, amitől egész testében megremegett. Anya karján, a könyök felett egy rettentő nagy, véraláfutotta, sötétveres