Déry Tibor: Kék üvegfigurák. Elbeszélések 1920–1929. Versek 1916–1937 (Déry Archívum 2. Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)

Elbeszélések

szik, mert olyan egyenesen szállt ott a szomszéd, alacsonyabb tetőről a füst, mint Gyula bácsi orra szemölcséből a szőrszál, - s mindnek tetejébe még ágy­ban is maradhatna, ha akarna; noha ilyenkor, mikor szabadna, sohase akar az ember, mindig csak akkor, mikor iskolakésés fenyegeti, - egyszóval kitűnő napnak ígérkezik ez a nap egyéb, kevésbé kitűnő napok után, - s hajrá! már a hideg padlóra toccsantak meztelen talpai, s majd megbotlott a hosszú ingben, (olyan) oly sebesen igyekezett a megremegő mosdó felé. Virágos jókedve volt ilyenkor mindig a kisfiúnak, - ilyenkor vasárnap meg szombat délután, mely előcsarnoka a paradicsomnak, s majdnem jobb is még emennél, melynek szomorkás estéli vége nagyon is közel hozza az embert a savanyú hétfő reggel iskolával fenyegető réméhez! No de ilyenkor délelőtt még nem gondol (ezzel) evvel az ember, hisz a napnak minden öröme még előtte, s csak illatukat érezni folyton, (repdeső) repedő sziwel, mint a pecsenyeszagot, mikor délben, iskolából jövet már az utcán megcsapja, s tulajdonképpen ­a kisfiú sokszor elgondolkodott már rajta - ez az igazi öröm, s nem az, mikor már zabálhatni az ebédet (és) s kézzel-lábbal dúskálhatni a vasár­napi javakban. A reggeli felkelés pillanata lévén tehát a legboldogabb, a kisfiú ennek meg­felelően olyan ragyogással s a boldogság oly fürgeségével rontott be negyed­órával rá a földszinti, fenyőfával illatosán befűtött ebédlőbe, hogy apa kénytelen volt azonnal csendre inteni s rosszallólag megcsóválni szemüveges fejét. - Ez a fiú milyen neveletlen! - dörmögte anya felé, (aki) ki azonban sem e tényt, sem megállapítását nem látszott észrevenni, hanem magához vonva a kisfiú fürtös fejét, jófajta hangos csókkal pecsételte meg újra a közöttük fennálló, zavartalan barátságot. Majd kieresztve öléből a ficánkoló, nyur­ga kis testet, az asztalhoz sietett, hogy reggelijét készítse e későn jött Má­tyás lustájának. - Megyünk néniékhez, anya? - kérdezte a kisfiú, s az igenlő felelet után immár teljesen megnyugodva adta át magát csokoládéja zavartalan élveze­tének. Mert ez a látogatás s (főleg) főként a néniknél kecsegtető vasárnapi remek ebéd volt nyilván a nap legfőbb öröme; esetleges elmaradása ellenben pótolha­tatlan veszteség. A kisfiú ezért mindig bizonyos megrebbenő nyugtalansággal kérdezte szülei elhatározását - mert bizony akárhányszor (is) megesett már, hogy szinte egészen megromlott vasárnapi élvezetének édes gyümölcse egy­egy ilyen hirtelen elmaradt s ezért még kívánatosabb vizit miatt. Rendszerint apa volt az oka, s a kisfiú tudta, hogy rövid, de sajnos annál hevesebb szóvál­tások közte s anya között szokták megelőzni ilyfajta szigorú elhatározásait. Egyáltalán, a kisfiúnak úgy rémlett, mintha apa nemigen kedvelné e látogatá-

Next

/
Oldalképek
Tartalom