Déry Tibor: Kék üvegfigurák. Elbeszélések 1920–1929. Versek 1916–1937 (Déry Archívum 2. Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)

Elbeszélések

végül előrántottam a ruhákat, a Kriska számára vett ruhákat s hogy minden meggondolásnak elejét vegyem, kiterítettem őket az asztalra. A félcipőt, amit nagyságra nézve találomra vettem, szék elé állítottam, lakkja meg-megcsillant a gyertya lobogó fényében. Kriska csak nem jött. A szomszéd szobából már átcsendült a tizenkét óra. Kiszaladtam a ház elé s végignéztem a holdsütötte, lélektelen utcán. Félelem fogta marokra szívemet, de ijedezve, gyáván hessegettem el magamtól a rémítő gondolatot. - Hiszen az nem lehet ... hiszen szeret - hajtogattam egyre s nem is vettem észre, hogy már elhagytam házunkat s öntudatlanul rovom a poros utcákat. Mire kiértem a falu végére s fülembe ütődött a Maros csobogása, egyszerre észretértem. Homlokomra szorítva kezemet, körülnéztem, a szobámat világító gyertya lángja halványsárga fényét messze mögöttem pillantottam meg. - Nem ... nem, semmiről sem akarok tudni - kiáltottam hangosan s futva rohantam hazafelé. - De hiszen nincs mit megtudnom ... hiszen szeret - álltam meg hirtelen. - Hiszen nem csal meg ... hiszen szeret - mormoltam magamban s fásultan meredtem a távoli sárga fényre. - Hogy merem ily aljassággal vádolni? - fortyant fel gyávaságom. - Csak azért, mert egyszer nem jött el. Ismét megindultam hazafelé, de önkéntelenül is házuk tájékára kerültem. Körüljártam a kertet, vak sötétben, csendben állt a kis ház. Visszaindultam, szívem hangosan dobogott. A küszöbre érve, fojtogató ijedtség csapott meg. Szobámban teljesen sötét volt. Remegő kézzel meggyújtoltam a gyertyát és óvatosan, lassan az ágy felé fordítottam fejemet. De az üres volt. Körülszaladtam a szobában, felrántottam a szekrényajtót, lehasalva a földre néztem az ágy alá, de hiába. Senki sem volt a szobában. Akkor talán a szél oltotta el a gyertyát. Levetkőztem, de csak nagysokára bírtam elaludni. Másnap odahaza maradtam, mintha kerülném a vele való találkozást. Estérc majd eljön - hajtogattam egyre s nyugalmat tettetve odahaza maradtam. A ruhákat visszacsomagoltam a szekrénybe. Végtelenre nyúlt (el) az idő. Délután cső esett, a jegyzöék a szomszéd szobába szorulva társalogtak, szokott kiabáló modorukban. Tíz órára, épp kihajoltam az ablakon, megjött Kriska. Határtalan boldogság lepett el. Egyszerre elfelejtkeztem mindenről, leültem vele szemben s vártam. De nem mondta meg, hogy miért nem jött el tegnap. Nem szóltam neki miatta, mert úgy gondoltam, hogy kérdezés nélkül is megemlíti. Sok minden-