Déry Tibor: Kék üvegfigurák. Elbeszélések 1920–1929. Versek 1916–1937 (Déry Archívum 2. Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)

Elbeszélések

- Hogy híjják magát? - szólt rám az egyik nagy bátran. - Hát Löttyönfitty Pálnak ... minek hínák (hej)?! - kurjantotta a legnagyobbik. - Ugyan már... eridj hamar a pokolba te ... úr ennek a neve is. - Már hol volna a pokol, mikor itt az ördög ... ehun ni. - Takargatja a hátát, hogy meg ne lássék a farka. Ugráltak, vihogtak, mosolyogva néztem őket. Majd kézen fogták egymást s körbe táncoltak, énekelve: Haj-hó láncom adta, Körbe húzó láncom! Benne forog ragyás ördög. Kapd be, akit szeretsz! - Kis menyecske forog benne ... jaj be szép - kiabálta az egyik s avval széjjelfutottak. Megunták szótlanságomat - úgy látszik - nem jöttek vissza. De búcsúzóul néhány kő röpült felém túl a bokorból. Mikor esteledett, felkeltem s hazafelé indultam. Frissebb voltam már, pihent. De nem mertem Kriskára gondolni, mert aggodalom fogta marokra szívemet, mikor neve először jutott megint eszembe. Hazaérve, asztalomon óriási csokor mezei virágot találtam, szőke hajszálak tartották össze. Azonnal visszafordultam s besiettem a faluba. Ismertem házukat, az országút végén állt, mögötte kis veteményes kert. Megkerültem, a disznóól mögé is elnéztem, nem találtam sehol. Majd jó egy félóráig fel-alá sétáltam az úton, elfogódottan az izgalomtól, de hiába. Úgy látszik, nem volt még idehaza. Ekkorjutott eszembe, hogy bizonyára a keresztúton vár... bizonyára vár. Futva megindultam: késő volt, a korzónak is vége lehetett már. Kimerülten, lihegve érkeztem, magam se tudom, miért szaladtam olyan nagyon. Futás közben éreztem, hogy ha ott találom, akkor nagyon boldog leszek, ... de ha nem ... Istenem! S megérkeztem előtt szívemre terpeszkedett a sötét kétségbeesés. Nagyon fáradt voltam, ledültem a földre. Kriska mellém ült. Teljesen néptelen volt már a vidék, csendes, mellettünk zuhogott a Maros, a fenyőfák sebzett oldalából gyanta meleg illata szállt rám, madárfütty hangzott a sötétlombú ágról. Lehunytam a szemem: hadd rezegtessék boldogság forró, tiszta hullámai pihenő lényemet, nem kell senki, semmi, vaksötétben egyedül vagyok, Isten suhanó szárnyai arcom felett. - Matyi - (rezzentett) rezzent fel Kriska, no mi lesz már ... hát mire várunk ... hadd kerüljek ma korán haza, mert agyonüt az apám, ha minden éjjel elmaradok.