Déry Tibor: Kék üvegfigurák. Elbeszélések 1920–1929. Versek 1916–1937 (Déry Archívum 2. Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)

Elbeszélések

Megfogta a kezemet s derekához vezette. Önkéntelenül visszahúztam. - Ejnye hát mi baja ... mondom, hogy sietek ... jöjjön már ... itt kemény a föld, hadd menjünk odább. - Nem várok - kiáltotta dühösen s felugrott. - Nem várok, mert haza kell mennem. Úgy kényeskedik, mintha szüzvirág volna! Attól félsz, hogy elkoptatod? Hisz van mit! De így ne szóljon hozzám, mert úgy itt hagyom, hogy Pilátusra vicsorodik. Megfordult, kihúzta a derekát, szoknyája keringve csapódott lábához. Felkönyököltem s dermedten az ijedtségtől bámultam elsiető alakjára. - Paraszt, ... hát mégis csak paraszt - tört ki durván a szó belőlem. Felugrottam. Alakja már-már elveszett a sötétben. Utána vetettem magam. - Engedjen már ... menjen a ... majd megmondom hova ... találok én különb legényt is - lökött vissza. Utálat s gyűlölet fojtogatott. Alig-alig tudtam magam türtőztetni. Kriska nagy nehezen, hosszas beszédnek engedett csak. Hazafelé való utunkban egyszerre csak megállt, ijedten belém kapaszkodott. - Nem hallott semmi zajt? - suttogta. Hátrafigyeltem. Mintha mögöttünk a fák alatti vaksötét éjben száraz ág zörgése hallatszott volna. - Ki az? - kiáltottam hátra, de a következő pillanatban Kriska megfogta a karomat s maga után vonszolva, futásnak indult. - Jöjjön ... jöjjön! - lihegte kimerülten, mikor a fák alól végre kiértünk a világosabb országútra s megálltam. - A ... egy legény van a nyomomban ... bicskával ... hazulról követett ... megöl engem ... jajj, jajj ... magát is ... vigyázzunk! Továbbhaladtunk, végre beértünk a faluba. Akkor kelt fel a hold, sovány kuvaszok vonítottak a házak mentén. Kriska megfogott, egész testében remegett, szőke haj koronázta hófehér arcával könyörögve fordult felém: - Kísérjen haza ... nagyon szépen kérem ... ne engedjen egyedül... megöl az a legény. Teljesen értelmetlen, minden akaraterő híján voltam akkor éjjel. Gépiesen tettem meg mindent, amit Kriska kívánt, de a mondottakat alig értettem, a szavak üresen csengtek fülembe. Futás közben csak fáradtságot éreztem, szerettem volna megpihenni s nem értettem meg, hogy miért kell futnom. Hazakísértem Kriskát, de nem köszöntem el tőle, értelmetlenül bámultam rá, amikor a kertbe befordulva, szoknyáját fellibbcntve, vihogva búcsúzott el. Hazafelé menet egy sötét alakkal találkoztam a jegyző háza előtt. Ekkor jutott eszembe. - Ez a bicskás ... aki megöl mondotta Kriska. Hátrafordultam, de már nem volt ott senki. Szobámban hideg vízben megmosakodtam, azután leültem már megszokott helyemre az ablak mellé. A gyertya lángját meg-meglobogtatta a szél, a falon át behallatszott a jegyzőék szabályos hortyogása. Egyszerre felriadtam.