Déry Tibor: Kék üvegfigurák. Elbeszélések 1920–1929. Versek 1916–1937 (Déry Archívum 2. Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)

Elbeszélések

- Hü, az anyám viganóját - derült fel az arca -, szaladok már, megkenem a kártyát, jó álmokat, alé - s becsapta maga után az ajtót. Behunyt szemmel, ébren feküdtem, míg hasamra nem sütött a nap. Testemet átjárta az ágy melege, nagyokat nyújtózkodtam, gondolataim cigánykerekeket hányva kergetőztek, régi nótákat fütyörésztem. Pontosan kilenc órakor benyitott a jegyző. Az ajtó mögött álltam, elém került, mire hangos „puh!" kiáltással hátbavágtam. Majd összeesett ijedtében szegény. Leült egy székre s aztán versenyt nevettünk, míg végre derekát fájlalva, prüszkölve, fújva fel nem kelt. - Na gyerünk - ráncigált. Kiültünk a tornácra, fehérre terített, napsütötte asztalon vörös bor várt, meg a kártya. Egy félóra múlva előkerült a fii részvezető s aztán hármasban olyan tempóban játszottunk délig, hogy belefájdult a fejem. Száz forint nyereséggel keltem fel s nagyot nevettem, mikor elhűlt arcukat megláttam. - Holnapra a revans, uraim ... most már nem bírom tovább. - Rendben van - felelt a jegyző. - Akár délután is ... Jól megdolgozott minket... az igaz. - Ja! Érteni kell a módját! No. alászolgája, uraim ... megyek kissé sétálni. - Alászolgája! Hát akkor délután itt találkozzunk! - No jó ... rendben van ... ha akarják ... rendben van ... nem bánom! A Maroshoz mentem s ott kifeküdtem a napra. A meleg elálmosított, elaludtam s mire visszaértem a kantinba. az már üres volt. Felmelegített ebédet kaptam, ebéd után kényelmesen hazaporoszkáltam. Az urak már vártak, nem szívesen ültem le hozzájuk, de hát meg kellett tennem. Este hat órára már megduplázódott a nyereségem. Felkeltem. Rámrivalltak: - Csak nem megy (már) még el? ... Ilyen korán ... ki látott ilyent? - Sajnálom, nem maradhatok tovább ... dolgom van. - Ugyan maradjon még! Mi dolga lehet magának ilyenkor? - Dolgom van, értik az urak? ... Különben itt a pénzük, egyék meg. - Dühösen lecsaptam (a pénzt) az asztalra és elmentem. Valami kiabálás hangzott hátam mögött, nem értettem, nem is törődtem vele. Most hat óra van ... körülbelül hét órára végez, mire ide ér, félnyolc is lesz. Sétálni megyek most... nem akarok korán odaérkezni ... nem akarok várni ... ha sokáig kellene várnom, még azt találom hinni, hogy el sem jön. Jó nagyot sétáltam, lassan, hogy múljék az idő, visszafelé jövet apró kerülőket tettem, meg-megálltam, leültem a iure, semmiképpen sem akartam korán érkezni, nem akartam soká várni. Hirtelen rémítő ijedtség járta át a szívemet.