Déry Tibor: Kék üvegfigurák. Elbeszélések 1920–1929. Versek 1916–1937 (Déry Archívum 2. Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)

Elbeszélések

Hátha korábban végez ma ... korábban végez, hogy előbb találkozhassunk ... vagy Istenem! ... Hátha késik az órám ... odaér ... már ott van ... én nem vagyok ott s elmegy ... úgy emlékszem, hogy tényleg késik az órám ... Teljes erőmből szaladtam s dobogó szívvel értem a keresztútra. Sehol egy lélek! Átkutattam a bokrokat, nem volt ott se. Hála istennek ... én vagyok előbb itt ... vagy ... vagy már elment volna ... lehetetlen, hiszen még csak fél hét van ... nem ment el ... nem ment el ... ha mondom, hogy nem ment el ... még nem érhetett ide ... most itt le fogok feküdni s nem mozdulok el innét ... még ha (beledögölnék) beledöglenék is ... akkor se ... itt fogok feküdni mozdulatlanul, reggelig ha muszáj ... nem ment el ... nem érhetett még ide ... de hátha sokat késik az órám ... beszaladok a telepre s megkérdem udvariasan, nagyon udvariasan, hogy hány óra van ... de (ha) hátha közbe ideér s nem talál itt... nem mozdulok el innét. Levágtam magam a földre és vártam. Eszembe jutott, hogy kiszámítottam, hogy csak félnyolcra érhet ide, most meg csak félhét van, még egész világos, de hátha késik az órám, egy egész órát is késhetik. Vártam. Nemsokára megkezdődött a korzó. Jött a pénztáros felesége, az üzemvezető felesége, a német kisasszony a gyerekekkel, a könyvelő és felesége, messziről feltűnt a jegyző kövér alakja, jött az állomásfőnök és a pénztáros; mind ott húztak el előttem. Lehunytam szememet, hadd higgyék, hogy alszom. De nem bírtam sokáig. Felugrottam, épp a pénztáros haladt el előttem. Udvariasan megemeltem a kalapot: - (Kérném) Kérem szépen ... igen kérem ... hány óra lehet most körülbelül ... pontosan ... egész pontosan hány óra van most... egész pontosan. Visszafojtottam lélegzetemet. - Háromnegyed hét múlt négy és fél perccel. Felsóhajtottam és visszafeküdtem. A pénztáros idegenkedve nézett. Nem törődtem vele. A sétálók hangos trécsclésc minduntalan összezavarta gondolataimat. - De miért... miért... ezt egyáltalán nem értem ... sehogyse értem ... miért épp itt találkozunk ... ö rendelt ide ... mikor itt annyi az ember! ... Hisz itten nem találkozhatom vele ... ezeknek nem mutatkozhatom vele ... dehogy szégyellem magam! Fenét szégyellem magam! ... Mit törődöm én ezekkel a marhákkal! ... Ezt csak azért mondom, mert egyedül szeretnék vele lenni ... akár karonfogva is elsétálok vele ezekkel egy sorban ... többet ér, mint ezek együttvéve, bár csak parasztlány, ... de egyedül akarok vele lenni ... nem értem, hogy miért kell épp itt találkoznunk ... mire való volt ez ... nem értem ... sehogyse értem ... Egy csomó asszony Fúlhasító, szapora fecsegése, sipító nevetése riasztott fel. Össze-vissza kiabáltak, trécseltek, szapultak, majd meghasadt a fejem.