Déry Tibor: Kék üvegfigurák. Elbeszélések 1920–1929. Versek 1916–1937 (Déry Archívum 2. Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)

Elbeszélések

arcát, tátott, nagyfogú szájából csurgott a nyál. Aztán teljes erejéből még egyszer belerúgott a lány vonagló testébe. - Mit csinálsz - ordítottam rekedten, magamból kikelve. Szétvetett lábakkal állt előttem, kabátja ujjával végigtörölte verejtékező homlokát, száját. Remegtem az izgalomtól. Hallgatott. - Mit csinálsz? - ordítom még egyszer és feléje kapkodtam. - Mi köze hozzá az úrnak ... nem az úr szeretője ... nem az urat ... csalta meg - lihegte elfúltan. - Piszok, gyalázatos paraszt! - Menjen a dolgára az úr ... annyit mondok ... elég legyen. Teljes erőmből ököllel vágtam az arcába. Hátratántorodott. A következő pillanatban a földön fetrengtünk. Megfogtam a torkát, nyála az arcomba csapott, arca hörögve meredt arcomba. Eleresztettem, két kézzel fejbe vágtam, ájultan hanyatlott hátra. Hogy felkeltem, Kriska még mindig ott feküdt mozdulatlanul. Zsebkendőt húztam, gondosan letöröltem arcomat, ruhámat letisztogattam, kinyílt galléromat visszagomboltam, vigyázva rendbe hoztam magam. - Megbánod ezt még ... te büdös zsidó - hangzott a hátam mögött. Bora Gábris (eltűnt) tűnt el a bokrok között. Egyedül maradtam Kriskával. Egy ideig magam elé bámultam, aztán halkam Kriskához mentem, hátára fordítottam, leültem mellé. Csukott szemű arca piros, tiszta volt, nem érte ütés. Mélyen lélegzett, mintha aludna. Végignéztem rajta, szoknyája szinte gyűretlenül borult el testén, verésnek, csizmának semmi nyoma. Épp azon gondolkodtam, hogy hát ez hogyan lehetséges, úgy hittem, hogy mialatt én a legénnyel verekedtem, ő hirtelen rendbe szedte magát, mikor váratlanul hangosan kacagva felült. Megrökönyödve bámultam rá. - No mit tátja a száját... még kiesik a foga - kiáltotta és már ugrott fel, de aztán nagyot nyögve visszaesett, a lábamra esett. Átkaptam s az ölembe rántottam. - Jaj - sikoltotta -, hagyjon már el, hát nem látja, hogy minden porcikám fáj. - S már tápászkodott, rugdalódzott megint felfelé. De nem engedtem. Vasszorítással magamhoz öleltem, fejét mellemre szorítottam s vad dühvel beleharaptam almapiros, telt szájába. Kemény, kerek melle markomba pattant, vékony, forró ing feszült testén. Két karját nekifeszítette mellemnek, ellökött magától. Utána kaptam s magamhoz szorítottam. - Jaj ... jaj ... - sikoltott -, fáj ... engedjen el... nagyon fáj. Ijedten eleresztettem, felült, lesimította szoknyáját s felkelni készült. - Nem eresztelek el Kriska ... nem eresztelek el - sziszegtem s eszembe jutott a konyha.